Lélekirtás − Doberdói napló
2016. október 04. írta: bödők.gergely

Lélekirtás − Doberdói napló

doberdo.jpg

Az 1915. május 23-i olasz hadba lépés az Osztrák-Magyar Monarchiát háromfrontos háborúra kényszerítette. Galícia és Szerbia mellett ettől fogva magyar bakák harcoltak az Alpok déli lejtőin is. Az olasz front hírhedt csatái, az Isonzó és a Piave folyó környékén zajló ütközetek az első világháború legvéresebb összecsapásainak számítanak.

Hogyan élte meg egy katona a doberdói harcokat? Imre Gábor fiatal kadét naplója éppen erről tájékoztat. Könyvrecenziónk.

imre_gabor_kadet.jpg

Alig akad olyan lakodalom, ahol az este során – mikor már alábbhagy az ünnepi hangulat – ne kerülne sor a „Kimegyek a doberdói harctérre” kezdetű népdal eléneklésére. A hazautat kereső, gyászos, búcsúzkodó szöveg nemcsak érzékelteti az itt szolgáló magyar bakák lelkiállapotát, de jelzi a küzdelmeknek a magyar történeti tudatban rögzült helyét is. Ugyanakkor jó ha tudjuk, a kietlen karsztvidéken vívott csaták az olasz térfélen – de a szlovén emlékezetben – is hasonló nyomokat hagytak. A szintén a Nagy háború alatt született „O Gorizia tu sei maledetta” („Ó Gorizia, légy átkozott!”) kezdetű olasz dal még a magyar variánsnál is tovább ment, amikor a frontszakaszhoz tapadó fájdalmak közvetítésén túl valósággal átkot szór a háború okozóira és a gyűlölt „lógósokra”.

Az, hogy az első világháború alatt keletkezett műdal ily mértékben folklorizálódott, bizonyára elválaszthatatlan attól, hogy a frontszakasz magyar szempontból különösen gyászos nevet szerzett a háború alatt. Mivel a Monarchia közös hadserege közül itt döntően magyar többségű ezredek harcoltak, a hely a magyar köztudatban kiemelt szerepet kapott és a megpróbáltatások és szenvedések mellett a hősies magyar helytállás szimbólumává vált.

„Doberdó!...Döbbenetes erejű név. Fogalom lett belőle.”

– ezekkel a sorokkal kezdi naplóját Imre Gábor, kadét. A Veszprém megyei Külsőváton egyszerű családba született fiatalember középiskoláit a fővárosban végezte és ugyanitt, az Iparművészeti Iskolában szerzett szobrász oklevelet. A neves szakmai szervezetek tagjává választott fiatal tehetség művészi kiteljesedését ugyanakkor az első világháború kitörése megakadályozta. Előbb a tisztképző egyéves önkéntesi szolgálatára jelentkezett a császári és királyi újvidéki 6. gyalogezred Pécsett állomásozó részlegénél, a tanfolyamot követően pedig 1915. május 1-től tábori szolgálatra került az ezred I. zászlóaljánál. Az olasz frontra került kadét számára a korábbi felhőtlen napok egyre távolibbnak tűntek. Tartalékban ugyan az otthoniaknak magáról még büszkén adott hírt a tábori levelezőlapokkal, de egykettőre örökkévalóságnak hatott a frontélet. „Felnézek a barátságos égre, és elábrándozom a még nemrégen eltöltött szép napokra gondolva... Pécs, önkéntes iskola... önkéntes őrmesterség, az első kard... Jó ismerősök... lányok...a korzó, kávéház... elmúlt annyi esztendővel azelőtt, ahány napot itt eltöltöttünk azóta...” – olvashatjuk.

isonzo.jpg

Doberdó

A Doberdó-fennsík az Adriai tenger északi részén fekvő Karszt-fennsík legnyugatibb nyúlványa. A kietlen, kopár, sziklás vidéket mindössze egy kis völgy, a Vallone, választja el a keletre fekvő Komeni-fennsíktól. A terület névadója az ekkor többségében szlovénok által lakott Doberdó (ma Doberdo del Lago) falucska volt, amit a csatározások kezdetén a Monarchia hadserege kiüríttetett.

Sok ezernyi társával egyetemben, erre vidékre került Imre Gábor is. A környezet nemcsak lehangoló látványt nyújtott, praktikusan sem volt ideális hely a háborúzáshoz. A ritkás növényzet és a természeti domborzat hiánya miatt alig akadt olyan fedezék, ami mögött meg lehetett lapulni ellenséges tüzeléskor, az összehordott kövek pedig robbanáskor több kárt okoztak, mint maga a becsapódó lövedék.

„Hát szomorú látvány volt. Itt-ott kínszenvedésre ítélt bokorcsoportok fogództak a szürkés kövek között, ez azonban mit sem enyhített az egymásra halmozott kővidék vígasztalanságán” – jegyezte le Imre, maga és sorstársai tapasztalatát. Nagy gondot okozott az ivóvíz hiánya is, ezért a bakáknak mindössze napi fél liter vízzel kellett gazdálkodniuk. A környéken hemzsegtek a kígyók, amiért is estére külön kígyóőrséget állítottak fel, mivel a csúszómászók, vagy a skorpiók a közvetlen frontszakaszról nagy számban menekültek – a frászt hozva – a tartalékban pihenő, kimerült bakákra. A szomszédos mocsárból pedig egy-egy gránáttalálat után valóságos szúnyogfelhők „kerekedtek fel”.

Amíg nyáron az örökös szomjúság és a tikkasztó hőség tette próbára a bakák tűrőképességét, télen a rettentő hideg, a karsztvidék kemény talaja viszont évszaktól függetlenül keserítette az életüket. Ez utóbbi miatt alig volt lehetőség az elhunyt bajtársak eltemetésére, a temetetlen holtak közelsége pedig nemcsak táptalajául szolgált a járványoknak, de lohasztotta a katonák harci kedvét is. „Az egész vidék – olvashatjuk a kötetben – a tropikus forróságban lihegve, gránátok ezreitől összetépve, magasból nézve misztikus, merev holdvidéknek látszhatik. Elviselhetetlen hullaszag terjeng, és ezüstös meg bronzfényű döglegyek milliárdjai zümmögnek fölötte, valósággal felhőkbe tömörülve.”

„Bajonet auf!"

A hadvezetőség folyamatosan rotálta a közvetlen frontharcosokat a másodvonalban elhelyezett szakaszok katonáival. Rövid tartalékos időszak után Imre Gábor szakasza élén a Doberdó-fennsíkra került. Az utánpótlást a közlekedő-vonalakat pásztázó olasz ágyúzás miatt rendszerint alkonyatra időzítették. A frontra vezényelt zászlóaljjal szemben az út másik oldalán a felváltott visszafelé bandukoló kimerült, sebesült katonák végeláthatatlan sora haladt.

Az, hogy az egyre közelibb frontvonalon mi vár majd járuk – a napló szerint – a szórványos fény ellenére tisztán mutatták a megpróbáltatásokat túlélt rezignált arcok. „A csodálatosan borzalmas aréna kimerült szereplői letargikus közönnyel vonultak el mellettünk. Ha szóltunk hozzájuk, és érdeklődni akartunk az előttünk levő helyzetről, mert égetett minket a rettegéssel vegyes kíváncsiság, csak intettek egyet a kezükkel, vállat vontak, nem találtak megfelelő szavakat. Csupán a halálfélelem iszonyata beszélt a tekintetükből.”

A frontszakaszon az olasz hadsereg mind a legénység számában, mind tűzerőben alaposan felülmúlta a Monarchiáét. Egy-egy olasz támadást hosszú órákig (nem egyszer napokig) tartó tüzérségi előkészítés előzött meg, az ellenfelet idegőrlő mozdulatlanságra kényszerítve. Azon a szakaszon ahol főhősünk fogyatkozó szakasza is tartózkodott, az olasz rekaciót kiismerve többször inkább nem viszonozták az ágyúzást, és lövöldözést, nehogy az aránytalanul heves válasz megtizedelje soraikat. Közben folyamatosan kellett ügyelni a gondosan beállított oldalazó géppuska hatósugarára is. Ha a heves olasz tűzerő – a gránátok és srapnelek tömkelege – alábbhagyott az esti órákban fényszórók pásztázták az állásaikat – alaposan megnehezítve a szanitécek munkáját a sebesültek és hallottak összegyűjtésében. A gyötrődés, az „észbontó lövöldözés” sokak idegzetét kezdte ki és előfordult, hogy valakiken erőt vett a pánik és a harctéri sokk. Ütközetek után rendszerint halálos fáradtság és kimerültség lett úrrá a túlélőkön. „Végtelenül üresnek éreztem magam. Tökéletesen értelmetlen kinézése volt itt mindennek”.

adriawerke.jpg

Halálmező

Az olaszok a „huszonnyolcas” ágyúkkal és srapnelgránátokkal kezdett heves tüzet követően egy-egy környező magaslat megszerzéséért több támadást is indítottak. Ilyenkor az állások között kifeszített drótakadályokat gyorsan átvágva rajvonalba fejlődve támadtak. A naplóban a magyar katonák végig – egyre kétségbeesettebben – a fennsík magyar állásainak a védelmére összpontosítottak. „Tüzérségünk tehetetlen az olasszal szemben. Az olasz kis ágyúk itt vannak a lövészárokban, míg a mieink messze elbújtak az olasz ütegek elől.” – olashatjuk az egyenlőtlen küzdelemről. A magyar tűzerő hiányosságait a naplóíró rendre kárhoztatta, – hozzátéve, ha már nagyon kellett a hírhedt harminc és feles mozsárágyúk sikerrel avatkoztak be a küzdelembe.

A kötet talán legfontosabb hozadéka a háború lövészárkaiban rekedt, vagy a sziklákon lapuló ezrek és százezrek tapasztalatainak a megörökítése. Imre nem egyszer egész párbeszédek rekonstruálásval rögzíti egy-egy ütközet előtt a fedezékek fojtó légkörében elhangzottakat. Így az első világháború manapság (de lényegében évtizedek óta) már kevésbé divatos „arisztokratikus” megközelítései helyett éppen a társadalom széles rétegeinek háborús élményeibe nyerhetünk betekintést. Alapvetőek azok a leírásai, amik a gépesített hadviselés „fogaskerekei” közé szorult hétköznapi egyén háborús tapasztalatait öntik mondatokba.

A technikai fejlődésnek köszönhetően a tüzérségnek főszerepet juttató ipari háború már távoli kilométerekről okozhatott halált azoknak, akikkel az ágyút elsütő testközelből nem is érintkezett. Így az ellenséghez hasonlatosan a halál is elszemélytelenedett, és némilépp elválasztódott a szemközt rohamozóktól. A láthatatlan ellenséggel való hadakozás traumatizáló hatása tetten érhető a szövegben is. A hosszú frontszolgálat fásultsággal, apátiával és „gondolkodás nélküli réveteg közönnyel” járt, a parancsot mechanikusan végrehajtó gépezetté formálva a legénységet.

A katona egy porszem a háború véres gépezetében.

Fontos elem annak a hangsúlyozása, hogy a gépesített mészárlás puszta nyersanyaggá degradálja az embert. „A katona egy porszem a háború gigászi gépezetében, melynek a sorsa, egyéni sorsa nem számított.” – összegezte egy helyütt az eszközzé tett egyénről szőtt gondolatait. Hangsúlyosak azok a vissza-visszatérő mondatai is, amelyek hősünk és környezete szűkebb tagjainak fatalista meggyőződéséről árulkodnak. A fronton a legfontosabb a „belenyugvás a megváltoztathatatlanba”. Nem tehetünk mást – olvashatjuk –, minthogy lelkünket a Mindenható különös kegyelmébe ajánljuk, mert a hadvezetőségünk magasabb elvi okokból már eleve halálra ítélt bennünket, mikor ezt a helyet jelölte ki részünkre.[...] mi vagyok én itt a háború véres gépezetében...kerék: ... nem, még foga sem a hajtókeréknek. Én... mi ... itt mindnyájan ezen a tájon vérünkkel, agyvelőnkkel csak kenőanyagok vagyunk, az olajat szolgáltatjuk ehhez a megállás nélkül dolgozó gépezethez, melynek dübörgése megreszketteti az egész formájából kivetkőzött világot.”

Annak számtalan tanújelét látva, mekkora szerepet játszik a túlélésben a véletlen és a szerencse, meggyőződéssé vált, hogy a túlélés bátorságtól és leleményességtől független dolog. Ennek a felismerésnek az elviselését – a szöveg tanúsága szerint – a beletörődés vagy az „Isten különös kegyelmében” való bizalom segíthette. [E]gy nappal megajándékozott bennünket megint az Úr... A mi láthatatlan, megérthetetlen generálisunk.... Kinek félelmetes és rettegett keze nyomát érezzük mindenen, mikor itt, a pokol tornácán fekve a rémület önkívületében lessük valamiben megnyilvánuló biztató mosolyát.” – olvashatjuk mély hitbéli meggyőződését egy elmaradt éjjjeli olasz támadás miatti örömének rögzítésekor.

kaverna.jpg

Mindenütt rossz, de a legjobb otthon

„Ember tervez, Isten végez” – a transzcendesre való hivatkozással találkozunk sebesülésének leírásakor is. Egy – az olasz géppuskától óvó – homokzsákokból összerakott harántgát készítésekor egy kőről lepattanó golyó áthaladt a kezén. A sérülést határtalan szerencsének vélte, amivel megválthatta retúrjegyét a pokolból haza. „De jó is már a kadett úrnak!” jegyezte meg egy idős katona és Imre Gábor is tudta [s]okan itt körülöttem mindent feláldoztak volna, ha a helyemben lehettek volna... Az otthon, az Élet színes távlata kezdett derengeni előttem[...]”

A napló hátralévő része a fronttól előbb lélekben, majd – egy sebesültvonatra felpakolva – fizikailag is távolodó kadét búcsúzkodása sorsukra hagyott társaitól és a vígasztalan környezettől. Néhány napig a marburgi kórházban lábadozott, majd hazatérhetett a családjához Budapestre.

Közben plasztikus leírásokat olvashatunk a kórházba került sebesültek kínjairól, a háborús propaganda frázisainak hatása alá került hátországról, a nyüzsgő Budapestről és – némi antiszemita, de legalábbis elitellenes éllel – a „jómódú és gazdag emberek”, a „dagadt pénzeszsákok” társadalmi rétegéről, akik „terményt, hadikölcsönt stb. adnak az államnak, hogy szabadon szívják a nép vérét, feketézhessenek, spekulálhassanak állami támogatás mellett.” Ezek a reflexiók is fontos adalékokat hordoznak a korszak átlagemberének gondolkodásáról.

6_szegedi_46_gy-ezred_temetoje_lippanal-2.jpg

Végszó

A Nagy Háború könyvek első kötete az olasz fronton vívott csaták apropójából a háborús lövészárkok mindennapjaiba kalauzol. Azon túl, hogy szembesülhetünk azzal, hogyan élte meg (és túl) a megpróbáltatásokat egy közkatona, számos – máshonnan nem tudható – adalékokkal is szolgál. Az olvasók megtudhatják, miért utálták jobban a gránátot, mint a közelharcot, miképp váltak élcelődés tárgyává a telefonisták, és hogy lehetett a hazulról érkezett posta fontosabb, mint az evés.

A feljegyzésekből utólag naplóvá formált szöveg ráadásul sok helyütt irodalmi igényességű- és felettébb érzékletes leírásokat tartalmaz: hasztalan reményekről, közönyről, pánikról, a kiszolgáltatott emberi törpeségről. Felismeréseket a gépi hadviselés embertelenségéről és az emberi gyilkolás gépiessé válásáról.

Voltaképpen tehát élet és halál van a naplóban és a köztük imbolygó emberi lélek, akit ha a feledés vaskos krónikájába zár is, időnként újra és újra fellapoz puha kezével az Emlékezet.

*

Pintér Tamás (Szerkesztette, a tanulmányt és a jegyzeteket írta): A pokol tornácán – Imre Gábor kadét doberdói naplója. Budapest, Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány, 2016.

Képek innen:

1. www.honvedelem.hu/files/9/57773/01.jpg

2. www.hungarycard.hu/msites/hcard/UserFiles/File/hirek/2015_marcius/isonzo_3.jpg

3. m.cdn.blog.hu/na/nagyhaboru/image/visszaemlekezes/imregabor/ig_13_02_large.jpg

4. mta.hu/data/cikkek/106/1062/cikk-106286/Kokay_03_04_large_fit_640x10000.jpg?key=f616f7666832fd39db017c103ed34e93

5. mnl.gov.hu/mnl/ol/hirek/doberdo_isonzo_es_az_olasz_front_szaz_eves_csatai

A bejegyzés trackback címe:

https://mandiner.blog.hu/api/trackback/id/tr5211741011

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sir Galád 2016.10.05. 10:57:42

Köszi. Lehet, hogy elolvasom.

Hidvégi Mihály 2016.10.09. 20:55:39

Minden lakodalomban elhangzana a „Kimegyek a doberdói harctérre” c. dal? Én több lakodalomban is voltam mostanában, de egyikben sem hangzott el...

Nem mindig igaz az, hogy a magyar sírva vigad, én magam kifejezetten nem szeretem ezt a fajta vigadalmat, így örülök, hogy nem hangzott el egyik helyen sem. Lehet, hogy egészséges érzületű polgári családok lakodalmain vettem részt?

Megértem, hogy sok fájdalom lehet még mindig a Nagy Háborúban elvesztett hozzátartozók miatt. De örökké azon busongani, még az egyik legfelemelőbb rendezvényen, egy új élet lehetőségét leginkább magában hordozó eseményen, egy lakodalomban, hogy volt az országnak olyan ballépése 100 évvel ezelőtt (is), ahol magyar fiatalok tömegeit mészároltatták le, nos, ebből nem kérek. Gyerünk táncolni, mulatni egy lakodalomban, csodát busongani!

Nem is írnék erről semmit, ha a napjaink szarházi politikája ne olyan lenne, hogy ismét elvinnék hazánk ifjú fiait lemészároltatni, ha az lenne a hatalom birtokosának elképzelése a hatalmi túléléséről, hogy szükség van egy "igazságos" háborúra, most mindegy ki ellen, ha ilyen elképzelés adódik, ellenséget könnyen lehet találni. Szóval tiltakozom a háborúsdi ellen, tiltakozom az ellen, hogy ma is a Kossuth rádióban naponta foglalkoznak a Nagy Háború "hőseivel", nem azért tiltakozom, mintha ők nem lettek volna hősök, nagyon is azok voltak, minden részvétem a háborúban elesettekért, a hozzátartozóikért, de hadd ítéljem el az őket odaküldő hazafiatlan elitet és mai lelketlen követőit.
süti beállítások módosítása