Ami soha nem volt kérdéses a kvótanépszavazáson, az a Nem szavazatok jelentős arányú győzelme. Én is nemmel szavaztam, megírtam, miért: megnéztem a népszavazási kérdést, és a migránskvótáról, a szuverenitási dilemmákról megvolt a véleményem − és megvolt egy éve is.

Ami kérdéses volt, az a részvétel alakulása. Immár biztosra mondható a részvétel 50 százalék alatt maradása, vagyis a népszavazás közjogilag érvénytelen lesz. A többi innentől politika.

És ha innentől politika, akkor tegyünk fel egy kínzó politikai kérdéssort.

Vajon mit jelent az, ha egy politikai, gazdasági és médiahatalma teljében lévő kormánypárt egy számára igen kényelmes témában – mellyel kiszámíthatóan egyetért az ország társadalma is – a téma kapcsán minden lehetséges eszközzel, minden utolsó faluban és felületen (köz)pénzmilliárdokkal kampányol, figyelmen kívül hagyva a kampány hangnemének és üzeneteinek tömegpszichológiai következményeit; mindezt komoly ellenfél és ellentábor nélkül, egy éven keresztül − vagyis az égvilágon minden adott a megtervezett sikerhez −;

de ennek ellenére 

a kezdeményező gyakorlatilag semmit/senkit nem tud hozzáterelni a már meglévő jobboldali/radikáljobboldali táborhoz; az egész országban hallható csatakiáltások és apokaliptikus víziók ellenére az ország többsége ezen a kellemes-átlagos-szürke napon otthon marad; így végül a kezdeményező elbotlik a saját maga által korábban az ellenfél politikai korlátozása érdekében magasra emelt mércében?

Mert jelen pillanatban az egész történet tényleg nem látszik másnak, nem látszik többnek, mint egy durván drága közvélemény-kutatásnak, valamint egy párt kampánygépezeti gyakorlatának két parlamenti választás között.

És mintha az ország valósága kezdene némileg elszakadni a Fidesz valóságképétől. Legyen ez intő jel a gépezetnek.

Addig is itt marad holnaptól egy felkorbácsolt közhangulatú ország, máris sárgulni kezdő, érvényt vesztett plakáttömegekkel Battonyától Nemesmedvesig.