Vendégszerzőnk, Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

Sokféle dolog válthat ki agressziót a politikában, illetve a politikusokból. Most egy olyan tényezőről beszélek röviden, amelyről ritkán ejtünk szót, holott alapvető fontosságú. Azt állítom, hogy a politikai agresszió növekedése egy fontos levezető szelep kiiktatódásával is magyarázható – legalábbis Magyarországon.

Ha egy látszólag távol eső példát, egy várost veszünk, akkor azt mondhatjuk: ha egy várost, mint élő organizmust nézünk, akkor annak létét az teszi lehetővé, hogy az organizmus működését egy egység biztosítja. Ha bármily fontos elemet kiveszünk az egységből – mondjuk pár napra kikötjük a város szennyvíz-elvezetését – az egység vagy az egyensúly felbomlik. Az emberek először csak meghökkennek, aztán amikor kezdik a saját bőrükön érezni a bűz terjedését, akkor már fel is háborodnak s akciózni kezdenek. Először megpróbálják kideríteni a baj okát, majd ha nem találnak okot, fizikai tettlegességig is fajulhat a helyzet.

Az állatvilágból durvább példát mondhatunk. Amikor elapadnak a folyók, az elefántok, bivalyok, vízilovak őrült kavargásba és öldöklésbe kezdenek egy cseppnyi vízért.

A világ rendje az egyensúly, amit csak rövid időre írhat felül az egyensúlytalanság. Ha az egyensúlytalanság győz, az élet pusztul.

*

A politikában is rengeteg egység- vagy egyensúlyteremtő mechanizmus van. Ezek közül Magyarországon kiiktatódott egy, ami sokáig egyfajta politikai wellbeinget biztosított, és alacsony szinten tartotta az agressziót. 2006-tól kezdődően felborult a politikai váltógazdálkodás.

A politikában fontosak a megélt tapasztalatok. Ha egy ország lakossága arra szocializálódik, hogy „egyszer te, egyszer én”, ha hozzászokik ahhoz, ha a fene fenét eszik is, ellenzékisége négy évnél nem tart tovább, akkor az agresszív ösztönök mérséklődnek. Nem nehéz megérteni, miért. Ha előbb-utóbb úgyis hatalomra kerülnek szeretteim, akkor ez által én is hatalomra kerülök, az én világképem az én ízlésem elismerést nyer és ez az én fontosságtudatomat is megalapozza. Fontosságtudat nélkül megint csak nem élet az élet, és ha emberek tartósan ellenzékbe szorulnak, sokaknak, millióknak lehet az az érzése, hogy nem fontosak.

De ettől még nem leszünk agresszívek.

Agresszívek attól leszünk, hogy ránézünk a másik félre, és azt mondjuk: „ezek az érdemtelenek”. Hogyan lehetséges az, hogy már megint ők győztek? Hogyan történhetett meg ez az igazságtalanság?

A négyévenként váltógazdálkodás azért volt „jó”, mert kiszámíthatóvá tette és mederben tartotta az agressziót. Minél hosszabb ideig billen azonban meg az egyensúly, annál valószínűbb, hogy békésnek tűnő embereknél is elszakad a cérna és megbokrosodnak. Bibó is beszél ilyesmiről, csak persze más összefüggésben. Bibó kérdése a radikalizmus kapcsán: hogyan lehetséges, hogy „átlagemberek”, közönséges családapák és családanyák szörnyetegekké válnak? (Értsd: szélsőséges eszmék rabjai lesznek.)

*

Az én kérdésem az: mi van, ha a ciklusidő egyre csak növekszik, s az ezzel párhuzamosan (és törvényszerűen) növekvő agressziót nem sikerül leállítani?

S a válasz: azért nem, mert egy íratlan szabály van átlépve az által, hogy valaki felborítja a kormányzásra „kijelölt” rövid négy évet. A sokciklusú kormányok tehát azért gyűlöletesek, mert felszámolnak egy szabályt, egy szokást, egy szocializációs tapasztalatot. S azoknak, akik ezen kiakadnak, hiába mondjuk, hogy „De uraim! A nép, az istenadta nép! A nép bízza meg újra ugyanazokat”.

Őket ez a magyarázat nem érdekli. Egészen más nyolc, tizenkét, tizenhat évet várni. Ez gombócból is sok, nemhogy kormányzásból.

Vajon megtanulható-e szocializációs tapasztalatként a többciklusú kormányzás? Egyelőre fogalmunk sincs, s be kell érnünk annak megállapításával, hogy a hangzatos egység-papolások semmit sem érnek. Csak az számít, hogy a politikai időnek ezt az újraelosztását nagyon sokan igazságtalannak érzik.

És az igazságtalanság szubjektív érzés. Minél többen érzik, annál nagyobb az esélye, hogy a normál politika helyét az agresszív veszi át.