Vendégszerzőnk, Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása
Ostobaság lenne, ha úgy tennénk, mint ha a sportnak nem lenne kohézió-teremtő szerepe. A futballnak is van, sőt, Európában ennek van a legnagyobb. Ne firtassuk most, miért. Amerikában az európai futballnak nyoma nincs; ott az amerikai futball hódít. Ezen se filozofáljunk sokat. Kár elkanyarodni afelé, hogy azért ne örüljünk egy sportsikernek, mert az egy általunk netán nem szeretett szisztémát erősít. Értelmetlen a sport integráció-teremtő erejével szemben aktuálpolitikai ellenérzéseket állítani. Nem összemérhetőek. A sport bizony igazi „soft power”; de könyörgök, ne keverjük ide (is) Orbán Viktort.
A sztori ugyanis – mint azt az iménti link megnyitása után is láthatjuk – teljesen másról szól. Arról, hogy a világ lefejlettebb országai is rászorulnak a sport általi brand-építésre, és őrültek lennének, ha erről lemondanának. Hogy mega-eseményekbe szabad-e pénzt fektetni? Hogy ezek valaha megtérülnek-e? Hogy – főképpen szegényebb országokban – nem maradnak-e egy olimpia után kopár és lepusztult stadionok? Meglehet. De a kérdés nem ez. Hanem az, hogy országok, a mai politika-ínséges időkben lemondhatnak-e arról, hogy pótlólagos integrációs formákat találjanak a maguk számára.
*
A politika önmagában a világon sehol nem tud sok mindent és mindenkit integrálni. Sőt a politika egyre erősebben szét felé visz. De itt se ragadjunk le, mert érdemes megkeresni az okokat. A liberális demokrácia egyfelől szép győzelmet aratott a világ azon térségeiben, ahol egyáltalán elvi esély van arra, hogy kipróbálják; de egyszerűen nem tud mit kezdeni azzal, hogy a felkínált szabadság semmifajta közös élményt nem teremt.
A szabadság a mai társadalmakban egymástól elkülönült és egymásra acsarkodó csoportokat produkál. Kohézió, integráltság, összetartozás-tudat nélkül.
Ja, hogy ezek idejétmúlt fogalmak? „Világállami” perspektívából, meglehet. Csakhogy semmi jele annak, hogy a világállam – amely bizonyos vonásaiban létező realitás – felülírná a társadalmak belső struktúráit. Ahogyan a liberalizmus fénykorában, úgy a társadalmaknak ma is kellenek közös célok. A liberalizmusnak például ilyen összetéveszthetetlenül progresszív célja volt a nemzetállam létrehozása.
A politika (és nem csak a liberális) ma ilyen célokra nem képes. Ettől aztán minden politika, minden politikus és a mindennapi ember is szenved. Ráadásul a Nyugat még attól is frusztrált, hogy csalódott magában, merthogy sokáig azt hitte: a társadalmi kohéziót ő már megvalósította. Hogy ő ezen túl van.
Most mintha – a migránsügy fényében – mindez a múlté.
*
Agytrösztünket kilenc éve azért hoztuk létre, hogy segítsük a társadalmi kohézió előmozdítását. Nem állítom, hogy átütő sikereket értünk el, de azt sem, hogy tevékenységünk eddig hasztalan volt. Sokat publikáltunk ilyen témában.
Az aktuálpolitikai történések mostanáig elnyelték ezeket a felvetéseket, de úgy látom, lassan nem lesz olyan könnyű elnyelni ezt a mondanivalót. Ma már ugyanis kezd sokaknak derengeni, hogy Magyarország sem a Kádár-rendszerben, sem a rendszerváltás után nem volt integrált. Az, hogy mi volt '90 előtt, most nem érdekes. Az annál inkább, hogy vajon miért nem értettük meg '90 után, hogy egy atomizált országból nem lesz versenyképes ország. Versenyképességet kérünk számon magunkon, majd nagy ívben teszünk annak egyik legfontosabb összetevőjére: a társadalmi tényezőre. Arra, hogy a versenyképességet a világban olyan országok tudják megvalósítani, amelyek állampolgárai büszke állampolgárok. A versenyképesség csak részben, kis részben gazdasági vagy racionalizálási kérdés.
Nagyobbik részben arról van szó, hogy el tudjuk-e képzelni magunkat integrált országként, amelyben igenis vannak legalább minimális közös célok. Ezeket persze egy Eb-győzelem nem fogja megadni, de még az sem, ha Magyarország (most a nagyétvágyúakhoz szólok) Eb-t nyer. Ellenben egy Eb-részsiker mindenkit el kell, hogy gondolkodtasson, hogy ha meg akarunk újulni, azt hol kell elkezdenünk. Például ott, hogy elolvassuk a fentebb a soft powerről belinkelt cikket. Például ott, hogy a soft power nem a magyar miniszterelnök ármánykodása, hanem a nyugati politikatudomány sztenderd fogalma. S ha komoly politológusok ezt valamiért fontosnak tartják, akkor tán nekünk is méltó a figyelmünkre.
Olvassunk bátran ilyen szövegeket!
S anélkül, hogy bárkit is a magam útjának követésére szólítanék fel, csak annyit mondanék: sokkal szerényebben, ameddig nem tudjuk, mi zajlik a világban, s ott milyen viták folynak. Huszonöt év után lassan kimondhatjuk: a társadalmi kohézió újrateremtése ott most slágertéma. Mivel nálunk ez sose volt kérdés, nem az újra-, hanem a megteremtésével kell kezdenünk. Egész pontosan a megteremtéséről való gondolkodással. Bitang nehéz lesz.
Ez azonban a mi cégünket nem tántorítja el attól, hogy azoknak, akiket érdekel, továbbra is elmondjuk: szerintük hogyan kell hozzáfogni. Ennyit tehetünk, de ezt – ahogy eddig is – megtesszük, sőt még rá is teszünk egy lapáttal.
