Vendégszerzőnk, Szabó Gergely, a Pénzriport szerzőjének írása

Arthur Schopenhauer német filozófus szerint minden igazság három lépésen megy keresztül: először kinevetik, majd erőteljesen ellenzik, végül pedig, mint maguktól értetődő dolgokat, elfogadják őket. Úgy tűnik a pénzteremtés folyamata egyre inkább a második, illetve a harmadik stádiumba lép.

Pár napja jelent meg az IMF tanulmánya, melynek címe: „Az igazság a bankokról”. A tanulmánynak van magyar vonatkozása is: Michael Kumhof, a Bank of England vezető kutatási tanácsadója mellett a szerzőpáros másik tagja Jakab Zoltán, az IMF kutatási részlegének közgazdásza. A kutatás bemutatja, hogyan történik valójában a pénzteremtés: a bankok nem megtakarításokat, betéteket gyűjtenek és helyeznek ki hitelfelvevőknek, hanem a semmiből teremtenek pénzt, amikor hitelt nyújtanak.

A Pénzriport többször foglalkozott a pénzteremtés témájával (például itt és itt). Rámutattunk arra, hogy vannak jegybankpénzek, valamint „hitelpénzek”. A „hitelpénzeket” hívhatjuk pénzhelyettesítőknek, számlapénzeknek vagy pénzre vonatkozó követeléseknek. Ezeket a bankok teremtik a semmiből, amikor hiteleznek vagy vásárolnak. A „hitelpénzek” teszik ki a pénzkínálat túlnyomó részét. Leegyszerűsítve, annyi pénz van a rendszerben, mint amennyi adósság.

Több visszajelzést kaptunk azt illetően, hogy ezeket a megállapításokat – ha valaki ezek igazságtartalmát el is fogadja – nehéz igazán befogadni. A pénzteremtés folyamatának megértése talán azért nem egyszerű, mert ez jelentősen ellentmond a pénzzel kapcsolatos hétköznapi tapasztalatainknak. A bankszámlánkon lévő szám pénzként viselkedik: hogy lehet az, hogy ez valójában mégsem pénz?

Eddig azt találtuk a legjobb magyarázó példának, ha a mostani pénzügyi rendszert a középkori aranyraktárosok rendszeréhez hasonlítjuk. Az aranyraktáros aranyra beváltható raktárbizonylatokat adott mindenkinek, aki nála aranyat helyezett el. Ezek a raktárbizonylatok önálló életre keltek és maguk is pénzként funkcionáltak. Mivel az emberek nagy része nem kérdőjelezte meg az aranyraktáros képességét arra, hogy a raktárbizonylatot beváltsa aranyra, az aranyraktáros megtehette, hogy aranyfedezet nélkül raktárbizonylatot bocsátott ki. Az aranyraktáros ezeket a semmiből teremtett és aranyfedezettel nem rendelkező raktárbizonylatokat kihitelezte, emellett ezeket arra is felhasználhatta, hogy abból ingatlanokat, vállalkozásokat vásároljon meg. A példa átvitele a mai modern bankrendszerre a következő: ami korábban az arany volt, az ma a jegybankpénz; ami korábban a raktárbizonylat volt, az ma a banki számlapénz. Ugyanúgy, ahogy a raktárbizonylat nem valódi arany, csak egy követelés az aranyra; a banki számlapénz sem pénz, csak egy követelés a pénzre.

Egy korábbi videónk hat percben mutatja be a folyamatot és az aranyraktáros példát 6:02-től kezdődően. 

Visszatérve az IMF-es tanulmányra: a tanulmány a felfogásunkhoz hasonló szemléletben ismerteti a pénzteremtés folyamatát.

A kutatás felhívja a figyelmet arra, hogy a jelenlegi neoklasszikus közgazdasági modellek, közgazdasági könyvek helytelenül értelmezik a pénzteremtést: tévesen azt feltételezik, hogy a bankok először megtakarításokat gyűjtenek, majd ezeket hitelezik ki. Valójában azonban pénzt teremtenek a semmiből és ebből nyújtanak hiteleket.

A pénzteremtés egyedüli korlátja az, hogy a bankok mennyire félnek attól: nem vezet-e a további hitelezés a mérlegük romlásához és profitjuk csökkenéséhez. Rámutatnak arra is, hogy a kötelező tartalékolás nem korlátja a pénzteremtésnek, mivel a jegybank annyi tartalékot bocsát a kereskedelmi bankok rendelkezésére, amennyire a kereskedelmi bankoknak szükségük van. Igaz, a jegybank a tartalékot fedezet ellenében bocsátják a bankok rendelkezésre, azonban a fedezetet azok a hitelpapírok adják, amelyeket korábban maguk a bankok teremtettek.

A mainstream neoklasszikus modellekben alkalmazott, a pénzteremtéssel kapcsolatos helytelen megközelítés többek között ahhoz vezet, hogy a jelenlegi modellek alulértékelik a bankok szerepét a gazdasági ciklusok és a pénzügyi válságok kialakulásában.

A kutatók dolgoznak azon, hogy a felismerés mind a közgazdászok, mind a pénzügyi döntéshozók szélesebb körében ismertté váljon.

A most megjelent tanulmány nem az első mainstream intézmény által kiadott munka, amely a pénzteremtést hasonlóan ítéli meg. Például az angol jegybank „Pénzteremtés a modern gazdaságban” című tanulmányában vagy a tárgyalt IMF-tanulmány szerzőpárosának korábbi, „A bankok nem a kihitelezhető pénzek közvetítői – és miért számít ez?” című publikációjában hasonló álláspontot képviseltek.

Mindenesetre a most megjelenő IMF-tanulmányt érdemes mindenkinek elolvasni, különösen azoknak, akiknek bármi kételyük maradt a pénzteremtés folyamatát illetően.

És most jöjjön néhány idézet a tanulmányból (a jelen cikk szerzőjének fordításában):

„[…] a bankok finanszírozzák az új hiteleket azáltal, hogy új betétet teremtenek.”

„Új pénz csak új bankhitel útján teremtődik (vagy amikor a bankok további pénzügyi vagy reál eszközöket vásárolnak), azáltal, hogy a bankár, amikor hitelt helyez ki, a számítógépe billentyűzetének leütésével könyvelési nyilvántartásokat állít elő. Ez azt jelenti, hogy ez a pénz nem létezett korábban, hogy ez a pénz elektronikus nyilvántartás […], nem pedig reál erőforrás.”

„Feltéve, hogy a bankár elfogadta a hitel nyújtását a hitelfelvevő részére − a [pénzteremtés folyamatának] részletes lépései a következők: tartalmaz egy banki feljegyzést az adósra vonatkozó új hitelről, ez a hitel a bank számára eszközként jelenik meg. Ezzel párhuzamosan új és ugyanakkora nagyságú, szintén a hitelfelvevő nevére vonatkozó betét jelenik meg, ez a betét a bank számára forrásként jelenik meg. Ennek a pusztán könyvelési ügyletnek a közgazdasági jelentőségét az a tény adja, hogy a bankbetét bármely modern gazdaság általánosan elfogadott csereeszköze, azaz pénz.”

„[…] az újonnan teremtett betét […] soha nem hagyja el a bankrendszert, […] hacsak a mögöttes hitel visszafizetésre nem került.”

„Ha a bankoknak szabadsága van abban, hogy új pénzt teremtsenek hitelezéskor, akkor ez […] egyrészt növeli a bankok arra vonatkozó képességét, hogy fellendülés-visszaesés ciklusokat idézzenek elő, másrészt pedig ez folyamatosan az adósságteremtéshez köti a pénzteremtést […].”

„Ha a pénz viszonylag nem produktív gazdasági tevékenység támogatására kerül felhasználásra, akkor az jobban hozzájárul a termékek és eszközök áremelkedéséhez és kevésbé a további gazdasági kibocsátáshoz.”

„[…] gyakorlatilag az összes jelenlegi mainstream neoklasszikus közgazdasági kutatás azon a jelentősen félrevezető koncepción alapszik, hogy a bankok a kihelyezhető pénzek közvetítői […]. A modern neoklasszikus »kihelyezhető pénzek közvetítője« elméletekben a bankok a reál megtakarítások közvetítői. A hitelezés ebben a narratívában, azzal kezdődik hogy a bank korábban megtakarított reál erőforrásokat gyűjt […] megtakarítóktól, és azzal végződik, hogy ugyanezeket a reál megtakarításokat kihelyezi hitelfelvevőknek. De a való világban ilyen intézmények egyszerűen nem léteznek.”

Nincs hozzáfűznivalónk.

Úgy tűnik, hogy az, ami korábban tabu téma volt, némi vita után, hamarosan általánosan elfogadottá válhat.