Hétfőre meglett az Oscar? Ugyan már! Bagatell! Hiába próbálja eltitkolni a világmédia, nem fog neki menni, mert most hírt adok a valódi eseményről, az igazi, az ultimate díjátadóról, amely most volt nemrég, közelebbről: tegnap, azaz kedden. Vasárnap éjjel ugyanis véget ért a Humorfesztivál, a nagyszerű zsűri a díjakat aznap éjjel oda is ítélte az arra érdemeseknek, a Thália Színházban pedig aztán át is adta őket tegnap, illően díszes körülmények között.
Na jó: át is adtuk.
Azért vagyok ugyanis ilyen jól értesült, mert benne voltam abban az öttagú zsűriben. Ez már önmagában vicc ugye, mindenesetre efféle húzás mégis hol lenne brandazonosabb, mint egy humorfesztiválon? S ha már felkért a Thália és múlt szerdától vasárnapig minden estémet náluk töltöttem, megosztom tapasztalataimat az olvasóval is.
Elsősorban azért, mert három díjat meg két különdíjat oszthattunk szét. Akiknek adtunk, azok jók, nyilván nagyon jók. Voltak aztán rossz produkciók is, amelyek nem érdemeltek semmit. És: nem is kaptak. Sajnos azonban maradt olyan alakítás, amelynek elkövetője megérdemelte volna, csak nem jutott neki. De nem szaladok még ennyire előre.
Előbb inkább bevallom, hogy az első előadást megelőzően: féltem. Humorfesztivál. Színházban, az ország minden pontjáról érkező társulatok előadásai. Mindenféle műfaj, a hagyományos komédiától a standupig, improvizációig, sőt, még mozgásszínház is beválogattatott a versenyprogramba. Főleg persze a komédiázástól tartottam. A bohózatoktól. Az olcsó, rossz humornál, a ripacskodásnál (lásd még: Sas József) talán csak Erdősiné „unokái” félelmetesebbek. Valóban komikus jeleneteket pedig produkál például a Nemzeti Választási Bizottság társulata, meg mostanában a Parlament tiszta versenyért titkolózással harcoló fideszesei is, meglehetős üzembiztonsággal, a tragédiát, a komédiát, a paródiát és a szatírát mesterien vegyítve.
A verseny tehát nagy. Labdába rúghat-e még a színház egyáltalán, ha a valóság ilyen erős?
Nos, igen, labdába rúghat. Rögtön meggyőzött erről a Győri Nemzeti Színház előadása, a Primadonnák. Ken Ludwig darabja tipikus klasszikus bohózat két csóró színészről, akik az újságból megtudják, hogy haldoklik egy dollármilliomos vénasszony, aki keresi rég eltűnt unokahúgait. Női ruhába bújnak hát, hogy megkaparintsák az örökséget, aztán jön minden, amit a Van, aki forrón szeretiből jól ismert alaphelyzetből ki lehet hozni. A Jack Gable-t alakító Járai Máté meg is kapta a legjobb színésznek járó díjat (az ő néhány másodperces Törőcsik Mari-paródiáját mindenkinek látnia kell, egészen megdöbbentő).
Nagy Balázs (balra) és Járai Máté a Primadonnákban
Persze ha a zsűrinek lett volna elég humorérzéke, neki adjuk a legjobb színésznőnek járó díjat, ha már női göncben parádézik a darab felében: ez a húzás praktikus lett volna már csak azért is, mert a legjobb színész díját így odaadhattuk volna Mohai Tamásnak vagy Fandl Ferencnek.
Először Mohairól. Rá mindenképpen érdemes lesz odafigyelni, sőt, megkockáztatom: képtelenség lesz nem odafigyelni rá. Külsőre az ifjú Mácsai Pál, amúgy meg fergeteges vígjátékban is át tud változni nem ciki hősszerelmessé néhány pillanat alatt, olyan hitelesen, hogy már-már könny gyűl a szemünkbe, amikor persze a rendező puff, lecsapja az egészet egy beszélő kutyával, nehogy már nyál csordogáljon a színpadon. Legfeljebb kutyanyál. És röhögünk megint.
A darab a Minden kezdet nehéz, hát még a versenyzongora. Ez a címe a Váci Dunakanyar Színház produkciójának. Minden elemében bravúros, nem véletlen, hogy ha már csak egy fődíjat adhattunk ki, a darabot író és rendező Olt Tamást különdíjjal jutalmaztuk (a két különdíjat jelen esetben alternatív fődíjként érdemes felfogni). Magyar kortárs vígjátékot ilyen feszes rendezésben, ennyi szellemmel, geggel, ilyen jó ritmusban − öröm volt látni. Az összes szereplő remekel, az egzaltált, de lassacskán érző szívét is megmutató rendőrnőt alakító Vándor Éva tehát nem magasodik az előadás fölé, viszont az egész fesztivál női mezőnyéből azért kimagaslott: meg is kapta a legjobb színésznőnek járó díjat. Aki teheti, nézze meg ezt az előadást. Jól fog szórakozni, garantálom.
Vándor Éva és Mohai Tamás a Minden kezdet nehéz...-ben.
A nagy Romulus címűn is, de azon azért nem felhőtlenül. A Miskolci Nemzeti Színház Dürrenmatt darabját hozta a fesztiválra, s az előadás amellett, hogy alapvetően vicces már az alaphelyzet is, aktuális kérdéseket feszeget hatalomról, történelemről, politikáról, birodalmakról és kultúrákról. Róma végnapjaiban vagyunk, az utolsó császár utolsó napjaiban, a germánok jönnek, a birodalomnak vége. A látszólag tunya, csak a tyúktenyészetének élő Romulusról aztán kiderül, hogy korántsem nemtörődömségből hagyja veszni Rómát − s hogy ez a meglepetés erejével tudjon hatni, ahhoz Fandl Ferenc tökéletes játéka kell. Meg is kapjuk. A Fandl által megformált császár, az öngyűlölő, önfelszámoló pacifista figurája csábítana a paródiára, Fandl mégsem sztereotípiát állít a színpadra, hanem bizony embert − és ettől lesz hideglelős a történet. Súlya van, a könnyed részletek és megoldások ellenére is. Nagy előadás.
A nagy Romulus, Fandl Ferenc
Nem úgy az Elhanyagolt férfiszépségek, merthogy az egyszerre kicsi és nagy. Újvári Milán 162 centi, Andrássy Máté 198 − ők táncolnak, mozognak, verekszenek, stb., ötven percen át, fejenként egy szál alsógatyában. Nagy ritkán szólalnak meg, de akkor is jók. Cirkuszi, börleszk- és és baletthagyományokra épülő teljesen új minőség. A kifejezés módja szokatlan bár, de működik, olyan erős, hogy muszáj volt neki különdíjat adni (ami ugye alternatív fődíj). Aki nagyon nem bírja a férfismárt egy percen át sem, az mondjuk ne nézze meg, vagy inkább abban a két percben nézzen máshova és nézze meg, mert jó, nagyon jó produkció.
Az igazi fődíjat magyar kortárs szatíra kapta, vicces és fájó, versben ráadásul − ennél többet nem írok róla. Aki kíváncsi, menjen el a Pinceszínházba, aztán meglátja, hogy az előadás nem véletlenül érdemelte ki a Thália Színház Humorfesztiváljának legnagyobb elismerését.
Az a címe neki, hogy:
