Ki figyel az adventre? A karácsonyi készülődés időszakát eluralták Ákos és Kövér László megjegyzései, valamint a Hóman-szoborról szóló vita. Utóbbiban a kilencvenes évek kultúrharca köszön vissza, az előbbiben egy, a magyar közbeszédben viszonylag újnak számító kultúrharcos témát tisztelhetünk. Miközben mindenki pennájával írja és a karácsonyi céges partikon pár pohár bor után legalább egy-egy elejtett megjegyzés erejéig biztos utal valaki az előző napok „nőügyi” vitájára, aközben pár nap és itt a karácsony, a szeretet és béke ünnepe. Fegyverszünetet kellene hirdetni, modern treuga deit. Bár napnyugat felé már a karácsony is kultúrharcos terep, a többség részéről azért ott is, itt is konszenzus övezi. Hogy van, hogy kell, hogy magától értetődik. Hogy aztán ki mit ünnepel benne, a Kisjézus csak mese vagy valóság, az ebből a szempontból más kérdés.
Azt írtam: a karácsony a szeretet és béke ünnepe. Közhely ez, de csak félig igaz. Ahogy félig igaz az is, hogy az ekkor megszülető vallás a béke vallása. Mit is mondott a nagy Jézus? „Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembe állítsam az embert apjával, a lányt anyjával és a menyet anyósával: saját háza népe lesz az ember ellensége. Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám.” (Mt 10,34-37) Másrészről mégiscsak a „béke fejedelmének” fia beszél itt. Így maradjunk a békés verziónál.
Karácsony személyes ünnep. Talán az egyik legszemélyesebb, legintimebb. Itthon még alig vannak olyanok, akik karácsonyt is ivászattal ünneplik. Inni jó dolog, a harsány sörözésnek mégsem ekkor van ideje. Fontos tehát a személyesség. Karácsony környékén elszaporodnak a pap- és pszichológusinterjúk. Papok és pszichológusok: a személyesség és megértés mesterei. Ők a hivatásos meghallgatók, akik először végighallgatják a másikat és csak utána szólalnak meg maguk. A meghallgatásnak külön tudománya van. Visszatartani a véleményünket, akkor is, amikor már majd felrobbanunk; nem tanácsot adni, nem kijavítani a másikat, észrevétlen maradni, nem csinálni mást, hanem a szemébe nézni, rá figyelni, minőségi időt szánni rá. Jelezni ezt nem csak szóval, testbeszéddel is.
Azért jutott ez eszembe, mert talán helye volna a közéleti kultúrharcban is. Az egyik oldal bálványt csinált érzékenységből, a másik – a sajátom – ezért negligálja, hippi szentimentalizmusként tüntetve azt fel. Én sem szeretnék persze bálványt csinálni az érzékenységből, hiszen meg kell erősíteni lelkünket, emellett felesleges látványosan megsértődni, minden kis adódó lehetőséget megragadva. Az áldozati kultúra öngyilkos kultúra. De azért mégis érdemes átgondolni, mikor miért érzékeny a másik.
A másik igazsága
Vegyük először a Hóman-szobrot. A magamfajta történész végzettségűek elsősorban nagyszerű történészként tartják számon Hóman Bálintot. Így aztán értetlenkedve állunk azon jelenség előtt, amikor politikusi pályájának rossz, nagyon rossz döntései és állásfoglalásai mentén értelmezik egész munkásságát, személyiségét. Nem gondolom, hogy szobrot kellene állítani mindenképp, vagy ha igen, akkor olyan környezetben, ami a történészi oldalára helyezi a hangsúlyt – pl. egy mellszobor egy történetkutató intézetben, ilyesmi. A Hóman-Szekfűt azonban csak azért is díszhelyen tartom a könyvespolcomon. Rossz tendenciának tartom, hogy pusztán egy aspektusból ítélünk meg embereket. A munkásőröknek, ávósoknak, besúgóknak, Ortutay Gyulának, Lukács Györgynek, sok kriptokommunistának jár az árnyalt megítélés, de Hómannak, Telekinek, Horthynak nem?
Jogosnak érzem a felháborodásomat, amit még azzal is meg tudok toldani, hogy egyébként a Moldova-könyveket sem dobom ki, sőt önfeledten tudom élvezni a novelláit anélkül, hogy állandóan ott motoszkálna az agyamban, hogy egyébként egy Kádár-apologéta, virtigli komcsival van dolgunk. Amerikában ezt az őrületet most pörgetik fel mégjobban: mindenkinek nekimennek, akinek valaha rabszolgája volt, Lee tábornoknak pedig azért, mert a délieket vezette, pedig neki nem is voltak addigra rabszolgái. Szobordöntési láz, pusztán egy szempont alapján.
De – és most jön a de. Vannak-e nekünk is, hasonlóan egyoldalúsító érzékenységeink például magyarként? Vannak: ki kedvelné közülünk Masaryk csehszlovák elnököt például? Pedig a csehek a nemzeti liberális demokrácia személyiségeként tartják számon. Szeretjük I. Ferenc királyt? Nem, szűk látókörű abszolutistaként tekintünk rá, a haladás és felvilágosodás ellenségeként (mondjuk ezzel nincs bajom…), aki besúgórendszert működtetett, s fenn akarta tartani mindenáron a feudális világot.Ő volt Metternich főnöke. Hogy tekintenek rá az osztrákok? Egy olyan uralkodóra, aki alatt viszonylagos béke és prosperitás honolt az országban. Itthon – leszámítva kis Habsburg-monarchista köreinket – negatív figura, a sógoroknál inkább pozitív.
Igaz, mi nem akarjuk eltávolíttatni a Masaryk-, a Benes-, a Jellasics- és a Ferenc-szobrokat (utóbbiból Pannonhalmán is van egy). De a környező népek politikusait, államférfiait elsősorban az alapján ítéljük meg, hogy milyen volt a viszonyuk a magyarsághoz. Innen pedig már érthető, miért fáznak mások a Hóman-, Teleki- és Nyírő-szobroktól. És ez esetben még Lendvai Ildikónak is igaza lehet: nehéz szobrot árnyaltan állítani. Vagy árnyalt szobrot állítani.
A félreértések természete
Forgatókönyv: mond valaki valamit, elejtve vagy sem, hosszabb beszélgetés részeként vagy sem, nem várt botrány lesz belőle. A kijelentéseket és azok szerzőit azzal védik: nem úgy gondolta, félreértik, félreértik, már megint. Senki nem akarja a nőket visszaküldeni a konyhába, elvégre ez non-issue, nem ügy, evidencia, 2015-öt írunk vagy mi (a kanadai kormányfő is megmondta), nem erről van szó. Csak szülni mégis csak ők tudnak.
Mi itt a probléma? Kezd kicsit gyanús lenni ez a túl sok félreértés. Be kell látnunk, hogy sokak számára nem evidencia, ami a számunkra az. Ők úgy látják-gondolják, hogy szignifikáns erők akarják tényleg visszaküldeni a nőket a konyhába. Erre válaszul le lehet ordítani a másik fejét, csak felesleges.
A probléma gyökere ott lehet: más a diagnózis. Az egyik oldal szerint túlságosan erodálódtak a bevált szerepek, aggasztó a demográfiai csökkenés, az anyaszerepet kell hát hangsúlyozni, ami persze nem jelent semmi kötelezőt. A másik oldal úgy látja, még mindig túlságosan behatároltak a nők lehetőségei, a hangsúlyt és a közpolitikát nem az anyaszerepre, hanem az akadálytalanításra kell helyezni. A családok, a gyermekvállalás támogatása persze nem zárja ki az üvegplafon és az egyenlő fizetések elleni fellépést; de mégis úgy tűnik, a konzervatív oldal kommunikációja kissé egyoldalú. A baloldalé is, de az nem az én dolgom.
A hangsúlyokat helyre tenni
Guba András piarista szerzetes azt nyilatkozta annak idején a Mandinernek: „A magyar hagyományokban nagyon erős ez az egymásmellettiség: a meséink, történeteink, a berendezkedésünk más kultúrákhoz képest erőteljesen képviseli az egyenrangúságot. Egy lány, amikor fejlődik, fontos, hogy először váljon nővé, ami nem azt jelenti, hogy anyává válik. Az majd utána jöhet. A hirtelen anyává válás azt jelenti, hogy maradunk a függőségben és a biztonság keresésében. És igaz, hogy az önálló női lét nem kap elég hangsúlyt az egyház retorikájában. Ahogy kimarad az önálló férfilét állomása is a családapa javára. Pedig választ kell rá adni, hogy így, önmagamban nő vagy férfi: ki vagyok. Ezután jöhet az, hogy szövetkezünk az életre. Alapvetően semmi nincs elrontva, csak a hangsúlyokat kellene a helyükre tenni”.
Nos, nem csak az egyház, hanem a politikai jobboldal retorikájában sem kap elég hangsúlyt az önálló női lét. A férfiak személyes környezetében (remélem) igenis el vannak ismerve a női ismerősök, munkatársak, bátorítva vannak arra, hogy törjenek minél magasabbra. Ha más nem, akkor legalább azért, mert mégiscsak jobban szeretik a férfiak is a szellemi társat, ha a párjuk-feleségük nem pusztán – általam gyűlölt kifejezéseket most az egyszer kölcsönvéve – „szülőgép” és „mosogatógép”. Valószínűleg Kövér László és Ákos is így járt: mivel saját környezetében, személyes ismeretségi körében mindkettő tiszteli és elismeri a nőket, értetlenül áll a hacacáré előtt. A hacacárét csinálók viszont csak azt látják, hogy megint a gyermekvállalásra szólítják fel a nőket.
Nem szeretem az alarmista forgatókönyveket. Be kell látnunk, hogy a konzervatív oldal félelmei néha túlzóak. Vagy legalábbis a megfogalmazásuk. Akkor is, ha alapvetően igaza van. A középkor századaiban habár a kereszténység határozta meg mindenki világlátását, a közerkölcsök sokkal szabadosabbak voltak az egyházi tanítás által megkívántnál: a középkor egyszerre volt sokkal aszketikusabb és hedonistább, jámborabb és duhajabb, kicsapongóbb, mint korunk.
Stephanie Coontz azt írja házasságtörténeti kötetében: 1500-1700 közt a nők átlagosan 26 éves korukban mentek férjhez, sokan a házasság előtt szolgaként dolgoztak, hogy gyűjtsenek, s így a városon szolgáló leányok különösen későn, harmincas, de akár negyvenes éveikben mentek férjhez, a felnőttek egyharmada pedig egyedülálló volt. A 19. század elején Európa egyes tájain és az Egyesült Államokba arányában több gyermek született házasságon kívül, mint a huszadik század végén. Coontz összefoglalása szerint a huszadik század második felétől a korábbi tendenciákkal ellentétben a magasabb képzettségűek házasodnak szívesebben, habár később, de ezzel együtt biztosabban maradnak együtt. A férfiak szívesebben választanak olyan társat, aki képzettségben, fizetésben egyenrangú velük. A magas képzettségű, sikeres nők pedig kisebb eséllyel vállalnak gyermeket házasságon kívül. Mindez válasz nem csak a feministák, de a konzervatívok egyes félelmeire is. Nem azt mondom, hogy nincs baj és nincs teendő. De lehet egyet fújni, és ki lehet masszíroztatni magunkból a szellemi görcsöket.
Hozzátehetném, hogy jogosnak tűnik a konzervatív oldal kritikája is, amikor úgy látja, a „feministák” (nem csak ők) túlságosan az önállóságot hangsúlyozzák és lebecsülik az anyaságot. A baloldal megszólalásaiból ugyanis ez jön le, miközben valószínűleg a megszólalók közül sokan kiváló anyák. A vitatkozó felek mindig úgy látják, ők a másik oldal túlzásait egyensúlyozzák ki, és egyre inkább kifelé megy mindkét oldal a mérleg két felén. Csak az olyan figyelmeztető megszólalások teszik ezt egy kicsit helyre, mint Körmendy Zsuzsannáé a hétfői Magyar Nemzetben. Lehet, hogy személyesen szeretjük és tiszteljük az ambíciózus nőket mi itt, a jobboldal férfiai, de úgy látszik, nem sikerül ennek megfelelő arányban hangot adnunk akkor, amikor a nők társadalomban betöltött helyéről folyik a közbeszélgetés.
Úgyszintén nem meglepő, ha aszketikus szerzetesnek, mérges Savonarolának néznek minket, ha mindig csak a nyugat hedonizmusát ostorozzuk, miközben ideje van a duhajkodásnak is. Nem csak enni és aludni szeretne az ember, hanem a kikapcsolódás és a hámból való kirúgás lehetősége is a munkájának gyümölcse. A kikapcsolódás, a szabadidő a kultúra alapja, mint azt kifejtette egy teljes könyvben Josef Pieper (nem épp liberális filozófus).
Vitázni nehéz
Nehéz persze személyesen vitázni. Kétféle tapasztalat váltakozik bennem: az egyik szerint nincsenek is akkora különbségek a felek között. Számos gyakorlati kérdésben könnyedén lehetséges a konszenzus, és persze lesznek örök vitás ügyek is. Máskor épp az ellenkezőjét érzem: két világ, két bolygó. Elakad a lélegzetem a felvetésektől, s ahogy a másik beszél, időnként megjelenik lelki szemeim előtt a pokol. Pont úgy képzelem el ugyanis. Ilyenkor úgy gondolom, két ellentétes vízió, két ellentétes akarat feszül egymásnak, középút nincs, és ezért előbb-utóbb területileg el kell különülnie a kettőnek. Reméljük, nem az utóbbi eset válik valóra.
Biztos nem vagyok egyedül azzal a tapasztalattal, hogy még amikor megpróbálom a legcsiszoltabban, legárnyaltabban előadni is, hogy mit gondolok, ügyelve kivételekre, jogos észrevételekre, akkor is totál félreértés tárgya leszek. Ami a másiknak egyből az eszébe ugrik kimunkált mondanivalómról, azt egyszerűen nonszensznek érzem. Széttárt karokkal állok, azt kérdezve magamtól, hogy ez hogy lehet. Ilyenkor eszembe jut, hogy bizonyára én is voltam már ilyen érzés okozója. Engem nem értenek, én nem értek másokat. Újabb kör, újabb szempontok, átfogalmazás, figyelés a másikra az eredmény. Aztán valaki belefárad, a vitát félreteszik, máskor folytatják, ha folytatják. Akkor sem omlik össze a világ, ha nem folytatják. A párbeszéd inkább a személyes kapcsolataink miatt fontos, nem az ország menete szempontjából. A félreértések okai jelentős részben biztos, hogy magunk vagyunk.
Ne higgyük, hogy ilyen nyomorúságaink csak nekünk vannak. Mindenhol vannak ilyen nyomorúságok, a franciáknál a forradalom miatt, Amerikában a polgárháború miatt, Spanyolországban egy másik polgárháború miatt… Bizonyára sokak számára úgy tűnhet, hosszan írtam közhelyekről. Ha igazuk lenne, nagyon örülnék. Eldönteni nem tudom. Azt remélem azonban, hogy a következő napok mindenki számára treuga deiként telnek majd.