Simi Rahman egy egyszeri civil nő, aki a kaliforniai Pasadenában praktizál gyermekorvosként. Muszlim volt világ életében. Rahmant megrázta a pár napja történt, San Bernardino-beli lövöldözés, mely során egy Kaliforniában élő fiatal muszlim házaspár lemészárolt 14 embert egy szociális intézményben. A doktornő hosszú Facebook-posztban írta meg gondolatait az iszlámról, a dzsihadista radikalizmusról − és a mérsékelt muszlim lét lehetetlenségéről. Írását felkapta a közösségi média.
„Hogyan különböztetsz meg egy radikális muszlimot egy mérsékelt, békeszerető muszlimtól?” − teszi fel a nyitó kérdést Simi Rahman. A 2001 szeptember 11-ei támadók őt a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli Dubai-beli iskolatárs fiúkra emlékeztették, akik elég modernek voltak ahhoz, hogy popzenét hallgassanak és csajozzanak − vagyis nem voltak annyira vallásosak. Rahman azon gondolkodott, mi is a különbség a dzsihadisták és közte, és hol van az a pont, ami elhatárolja őket egymástól, „amit ők megtennének, de én nem”.
Simi Rahman következtetése: „Nem, nem tudod elválasztani a mérsékeltet a radikálistól az iszlámban”.
Mi és Ők
A doktornő szerint amíg az illető nem húzza meg a ravaszt, nincs különbség egy mérsékelt és egy dzsihadista között. A San Bernadino-lövöldözés női tettese ott élt a kaliforniaiak között, feltűnés nélkül, normálisan, épp csak megtapasztalva az anyaságot, biztonságos közösségben élve − mégis radikalizálódott.
Rahman úgy látja, ez a probléma: sokan vannak ilyenek, akik ugyanilyen nézeteket osztanak, csak még nem tüzelte fel őket egy radikális vallási vezető − de ha a lehetőség megvan rá, akkor követnék őt. „Olyanok, mint egy rúd dinamit, ami arra vár, hogy begyújtsák. A TNT már benne van.”
Hogy miből jön ez a gyúanyag? Rahman szerint nem az iszlám öt pilléréből, a hitből, a jótékonyságból, az imából, a böjtölésből és a zarándoklatból. És nem is a próféta jó és igaz életről szóló szavaiból. A doktornő úgy látja, az iszlám szigorú külsőségei és megkötései az igazi okok. „Ez jelen van minden cselekedetben, ami elválaszt minket a fősodortól. Jelen van a Mi és Ők felfogásában. Ami szerint az egyedüli lehetőség, hogy Mi maradhassunk, az az Ők elutasítása. Az egyetlen lehetőség, hogy mintaszerű Mi legyünk, a nyugatiság teljes körű elutasítását jelenti.”
Simi Rahman évekig járt amerikai muszlim közösségekbe, ahol hozzá hasonló jól képzett emberekkel is találkozott, akik ugyanezeket a kérdéseket tették fel maguknak. „A hitükhöz fordultak a válaszokért. És igen, voltak próbálkozások az iszlám modernizálására, de azok csak felületesek voltak. Nem tudtuk megcsinálni. Nem tudtuk, mert van egy logikai dilemma az iszlám legmélyén. Miszerint a Korán Isten végső szava, ami tökéletes és megváltoztathatatlan. És még ennek felvetése is istenkáromlást és hitehagyást jelent.”
A falon innen és túl
Rahman szerint ahhoz, hogy megértsük a mérsékelt muszlim elmét, el kell képzelni egy radikálistól a közép felé tartó vonalat, amin a liberális megközelítés felé tartva van egy fal. Ez a határ ott van például a homoszexualitás elítélésében és a nők alávetésében. „A fal mögé nem mernek átnézni a pokol örök tüzétől és az elátkozástól való félelem miatt, pedig ott rejlik a válasz.” A doktornő úgy látja, mérsékelt muszlimnak lenni ma olyan, mintha lábbilincsben kellene versenyt futni: valójában hátrányos helyzetet jelent. Ha egy muszlim nem mer átnézni azon a bizonyos falon, akkor örökké beragad egy pontba. „Mögötted pedig ott van a dzsihadista horda, a valódi iszlámra igényt tartva, a tökéletességig gyakorolva azt, ami a Koránban le van fektetve.”
A doktornő folyamatosan olvasott és vitatkozott más muszlimokkal a megoldás megtalálása érdekében. Mint orvos, elsősorban humanistának tartja magát, így sem a homofóbiát, sem a nők alávetését nem tudja elfogadni. Az amerikai muszlim közösségekben viszont azt látja, hogy a gyerekeket olyan „tiszta”, kontextusok nélküli muszlim identitásra nevelik, amihez képest az ő gyerekkorában egy közel-keleti muszlim országban sokkal lazább volt a környezet. „A vallást a maga helyén tartottuk, valamikor az iskola, a foci és rajzfilmek után jött annak az ideje.” Rahman szerint viszont az amerikai muszlim közösségekben „nincsenek nagymamák, akik bölcsen elmondják, a Korán melyik része fölött kell szemet hunyni; nincsenek idősebb unokatestvérek, akik kihagyják a pénteki imát, hogy ehelyett a haverjaikkal hülyüljenek. Ó, nem.” Egy sötét magjára összesűrített, lepárolt iszlám született Rahman szerint.
Simi Rahman úgy látja: ez az új iszlám találkozik a muszlim tizenéves lázadó kedvével, akik így aztán a kevésbé vallásos szüleik ellen fordulnak, alacsonyabb rendűnek és rossz muszlimoknak tartva őket. A doktornő meg se tudja számolni, hány példát tud arra, hogy a muszlim lányok előbb kezdték a fejkendőt hordani, mint az édesanyjaik − akik aztán követni kényszerülnek lányuk döntését. Rahman aggódik az interneten szervezkedő radikálisoktól, akik a befolyásolható gyerekekkel veszik fel a kapcsolatot. A nyugati muszlim gyerekeket megpróbálják elszakítani a nyugati hatásoktól, ami miatt egy szakadék keletkezik. Ez a konfliktus pedig bármikor robbanhat. „Végső soron kitettük a gyermekeinket a radikalizáció veszélyeinek.”
„Az európai és amerikai lányok, akik Szíriába mentek, hogy csatlakozzanak az Iszlám Államhoz, a többi tizenéveshez hasonlóan identitást kerestek; valamit, amivel megkülönböztethetik magukat a szüleiktől; egy különleges identitást, a lázadás és a kaland élményét. Nem randizhatnak, nem ihatnak és nem táncolhatnak, hát marad nekik a Daesh” − írja Rahman.
A másik oldalon
A saját hitével mély konfliktusba kerülő Simi Rahman végül abbahagyta az imádkozást és már nem érzi magát emiatt bűnösnek. Alkoholt fogyaszt, hétköznapi ruhákat visel. És sertéshúst is eszik. „Szalonna. Komolyan mondom, szalonna. Nem kell elmagyaráznom, mennyire jó.” A doktornő úgy fogalmaz: „Most már a másik oldalról néztem arra a falra, és ez... megkönnyebbülés volt. Nem féltem többé a hit elhagyásától. Felfogtam, hogy nincs ilyen, ez csak az elmémben létezett. A bűntudat, az aggodalom, a rossz muszlimság miatti önostorozás mind eltűnt”.
Simi Rahman most már jobban megérti az emberiséget, a filozófiát, a történelmet, az emberi természetet − és magát a vallást is. „A jövő minden. Nincs mennyország és pokol. Pontosabban: nincs már szükségünk mennyországra és pokolra ahhoz, hogy erkölcsösen viselkedjünk. Fejlődtünk. Többet tudunk a világegyetemről, túl sokat, így már nem félünk tőle.” Rahman szerint most már nincs Mi és Ők, csak Mi. Tovább kell lépni, szabaddá kell válni és különösen a gyermekeinket kell védeni, ahelyett, hogy archaikus hiedelmek struktúrájának vetnénk alá magunkat, amiket nincs értelme már ebben a korban követni. Rahman tudja, hogy a hite megtagadásával az elidegenedést, a kiközösítést kockáztatja az ember, egyedül és elutasítva maradhat.
Rahman szerint ott kell kezdeni, hogy a muszlimokot bátorítsák arra, hogy biztonságos tereket hozzanak létre, amiben az iszlám és a modern világ közötti logika ellentmondásokkal foglalkozzanak. A doktornő úgy látja: az iszlám modernizációjának problémáját nem minimalizálni, hanem éppen felerősíteni kellene. Fel kell tenni a kérdéseket, hogy egy szent szöveg megváltoztatható vagy megkérdőjelezhető-e, hogy elég humanista-e az eddig gyakorolt iszlám. Tiszteli-e eléggé az ember személyiségét, vagy ha nem, mit lehet ezzel kezdeni. Simi Rahman így fejezi be a sorait: „Ki kell jönnünk a sötétből a fénybe. Mert semelyikünk sincs már biztonságban. És a régi kötelékek sem fognak összetartani, mielőtt egy olyan mészárlás veszi kezdetét, amiért csakis magunkat tarthatjuk majd felelősnek”.
