Kommentszűrés
’15 nov
24
10:11

„Minden rosszabbnál van még rosszabb” – Napló a világháborúból

Írta: bödők.gergely

kismama_sarga_csillaggal.jpg

A főszereplő, a család, a lelkileg támogató, a magát mentő, a másokat segítő, a gúnyolódó, az együttérző, a nyerészkedő, a kockáztató, a szenvtelen szemlélő, az életét féltő és a szomszédét nem sajnáló − világháborús naplóban bontakozik ki egy budapesti társadalmi tabló 1944-1945 fordulójából. 

A történelmi ismeretterjesztés területén élenjáró Jaffa kiadó Kismama sárga csillaggal – Egy fiatalasszony naplója a német megszállástól 1945 júliusáig című, frissen megjelent kötetében a Magyarország német megszállása utáni zsidó mindennapokba kalauzol. Egy fiatal, állapotos nő naplójának segítségével megismerhetjük a családja túléléséért és gyermekei biztonságáért tett heroikus erőfeszítéseket. Tehetetlenség, kiszolgáltatottság, remény és csipetnyi csoda 1944–1945 Magyarországán.

Az utóbbi években felerősödött hazai emlékezet- és identitáspolitikai viták egyik csúcspontja az ország 1944. március 19-i német megszállásának értékelése és a magyar zsidóságot ért súlyos atrocitások, valamint a május közepétől induló deportálások miatti felelősség viselése körül zajlottak. A Szabadság téren felállított – Magyarországot Gábriel arkangyalként ábrázoló – megszállási emlékmű mellett kiállók és az ellene tiltakozók közötti heves „összecsapások” azt jelzik, hogy a holokauszt magyar áldozatai még mindig nem kerültek helyükre a nemzeti emlékezetben.

kismama_sarga_csillaggal.jpgAz egyik oldalon érzékelhetjük a felelősség javának áthárítási kísérletét a megszálló német csapatokra, annak hangsúlyozásával, hogy más európai sorstársaikhoz képest a hazai zsidóság a megszállásig viszonylagos életbiztonságban élhetett. Ez részben igaz. A „másik oldal” – és a történészek zöme – erőteljesen érvelnek amellett, hogy 1944 márciusáig a hazai zsidóság számos törvényi megkülönböztetést és adminisztratív eszközökkel kivitelezett antiszemita retorziót szenvedett már el, a deportálások lebonyolítása pedig a magyar rendvédelmi szervek közreműködése nélkül nem lehetett volna ilyen „hatékonyan” kivitelezni. A félmillió magyar zsidó haláltáborokba hurcolásához ezért vaskos magyar felelősség is társul. Mindezeken túl nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a magyar és a német hadsereg a második világháború végéig szövetségesek voltak, ezért a Gábriel arkangyalos önkép fals és az áldozatok emlékét sértő hamis képet közvetít.

A második világháború alatti budapesti zsidó hétköznapokról szóló naplókból – ahogy azt a kötet bevezetőjéből megtudhattuk – eddig húsz jelent meg nyomtatásban és a Holokauszt Emlékközpont raktárában is két tucatnyi van elhelyezve. Aligha kell hát hangsúlyozni, hogy az ilyen naplók már ezért is különösen értékes források. Amellett, hogy egy napló az eseményekkel egy időben születik, több-kevesebb rendszerességgel frissül és a szerző személyes hangját közvetíti, épp oda „kalauzol”, ahova a történész és az utókor szinte soha nem férkőzhet: a naplóíró személyes benyomásainak, gondolatainak és megélt tapasztalatainak világába, amikor az utókor múltja még csak a kortársak jelene. És épp ettől tud olyan izgalmas lenni.

A most kiadott kötetből egy fiatal, második gyermekét váró nő „szemüvegén” keresztül ismerhetjük meg egy zsidó család hányattatásait a megszállt Budapesten. Néhány betoldás ugyan tettenérhetően utólagos, a szöveg afféle saját – esetleg családi – „krónikaként” születhetett, talán a kataklizmák túlélésében segítő terápiás céllal is, és azt szerzője nem közlésre szánta. A túlélők érzékenységére tekintettel a könyvben szereplő személyek a naplóíró és férje kivételével álnevekkel szerepelnek.

„Most mi jövünk sorra.”

„Bejöttek a németek” – olvashatjuk mindjárt az elején, és ezzel kezdetét veszi a zsidó család kálváriája. A családtörténet ettől fogva tipikusan fővárosi zsidó sorsot takar 1944–45-ből, ahol csak a leleményesség és a vakszerencse dönti el, hogy teljes vagy részleges tragédia, netalán túlélés lesz/lehet a vége. Az első gondolatuk a szökés, aztán az, hogy ehhez már késő, jobb, ha a család együtt vészeli át mindazt, ami rájuk várhat. A külföldi zsidóság tragédiájából többük következtetett arra, hogy – ahogy ez ebben a naplóban is megfogalmazódik – „most mi jövünk sorra”. A pánik során még a terhesség-megszakítás gondolata is felmerült, ami az ötödik hónapos terhesség esetén különösen nagy kockázatokkal járna, de a kismama következetesen kitart amellett, hogy megszüli ezt a gyermeket. Ahogy többször hangsúlyozza: a jövőnek, amikor már biztosan véget ér a háború.

A napló kezdettől fogva a szűkülő élettérben zajló, folyamatosan változó (azaz: romló) életkörülményekhez való igazodásról és az időnyerésről szól. Az életük eleinte praktikus dolgok elintézését jelenti: a beteg édesanya látogatását a kórházban, szaladgálást és hosszú sorbanállásokat a svéd nagykövetségen adott menlevelekért, könyörgést azoknak a keresztény (nem zsidó) ismerősöknek, akikre nem érvényesek a zsidótörvények, hogy a kevés megtakarítást, a család megmaradt értékeit vagy a boltot ideiglenesen átvegyék. És persze a folyamatos érdeklődést a családtagok hogyléte és állapota felől.

Április elejétől a szövetségesek bombázni kezdték Budapestet. A légók alatt – ahogy a légiriadókat a köznyelv nevezte – néha hosszú órákat kellett a pincében tölteni, napjában akár többször is. Előfordult az is, hogy csak éjszaka merészkedtek fel a lakásokba vagy már eleve ruhástól feküdtek már az ágyban. A „kibombázottak” – akiknek a lakása megsemmisült vagy lakhatatlanná vált – máshol nyertek elhelyezést. Ilyenkor előszeretettel vették el zsidók lakásait is, akik ezután igyekeztek rokonaikhoz vagy ismerőseikkhez költözni. Ugyanez volt a helyzet a „csillagos házak” kijelölése után is, ahol – mivel a naplóíró lakása sem került ezek közé – kénytelen volt családjával ismét költözni, sokszor olyan helyre, ahol már több család lakott egy szobában.

Sárgacsillagosok, katonák

Az életkörülményeikben és lehetőségeikben jelentkező fokozatos entrópia plasztikusan tetten érhető a kötetben. Az első költözés során még apróságoktól is nehezen szabadul, gondosan megválogatva, mi az, amit visz és mi az, amit hagy. A rengeteg hercehurcát követően utóbb alig van már valami, amit vihetne. De a sorok között olvasva ugyanez figyelhető meg a lelki/mentális állapot leromlásában is: lassan semmi nem számít már, csak az ő és gyermekei túlélése és mielőbbi biztonságba helyezése. „Most az élet a fontos, nem a holmi” – olvashatjuk ennek definíciószerű megfogalmazását egy helyütt.

Némi reményt a „kinyitott” rádió hírei jelentenek, amely a fronteseményekről beszámolva néha valótlan híreket közöl, vagy a szövetségesek közelgő inváziójáról gerjeszt alaptalan reményeket a hallgatóságban. Az első nagy sokk a megbélyegző sárga csillagokról szóló rendelet bejelentése volt, amitől ha rettenetesen viszolyogtak is, de felvarrták a kabátokra. „A villamoson nem merek leülni, a peronon háttal állok az embereknek, úgy nézek ki az utcára. Nézem az embereket. Milyen sokan járnak csillaggal, mennyi a szegény kinézésű ember közülük. Nagyon megszégyenítő, és mégis mily nevetségesen néznek ki ezzel a rikító sárga folttal. Mintha nem is felnőttek, hanem gyerekek találták volna ki” – összegzi a csillagos kabátban tett első útjának benyomásait.

holokauszt-03.jpg

„Na és, de zsidó!”

A korabeli kormányzat miniszterelnöki rendeletekbe csomagolt korlátozásokkal sújtja a zsidó közösség tagjait. A megkülönböztetett jelzést követően beszolgáltatják a rádiókat, majd kihirdetik a munkaszolgálatot, a vagyonleltár kötelező elkészítését és a zsidók élelmiszerfejadagjának drasztikus csökkentését is. Ráadásul le kellett adniuk a bicikliket is, a villamosoknak pedig csak az utolsó kocsiján utazhattak. Ez utóbbin egyszer előfordult, hogy az állapotos nőnek a helyét átadó keresztényt – és a helyet foglaló kismamát – megszólták, mondván: „nézd, milyen fontos, hogy a zsidó leüljön”. Május közepétől korlátozták a zsidóság szabad mozgását, ettől kezdve csak délelőtt tizenegy és délután egy óra között intézhették bevásárlásukat, ami a részlegesen még működtetett bolt ügyvitele mellett külön gondot jelentett. Aztán az üzletet is elvették és nem sokat segített az sem, hogy sok lelki tusa után még ki is keresztelkedett.

Feltűnnek a korabeli magyar társadalom szereplői is: az orvos, aki vesebetegségre mímelve segít bejuttatni őt egy kórházba, az ismeretlen segítők, a bolt beosztottai, akik tökéletesen érzéketlenek egykori munkaadójuk kálváriája iránt, a rettegett házbizalmi, az idő előtt a zsidó boltra aspiráló idegen, a villamoson helyet foglaló nőre rápirítók és a sokatmondó hallgatásba burkolózó utasok. Ahogy azok is, akik sajnálkoztak Lipótváros elmaradt bombázásán, mivel akkor „legalább egy pár zsidóval kevesebb lenne”. Az egyik legabszurdabb szereplő a lépcsőházban a naplóíró tizenhárom éves kisfiával (!) a Jud Süss propagandafilmen vitatkozó „P.-né”, aki – elmondása szerint – még Nagyváradról ismer olyan zsidókat, akik „piszkosak, csorog róluk a zsír és csak a seften jár az eszük”.

Időközben megszületik kislánya, aki a háborús környezet nehézségei ellenére új erőt ad a kismamának. Külön megrendítő a naplónak az a része, amelyben a kiugrási kísérlet sikere feletti efemer örömöt, majd a Szálasi-kormány hatalomátvételét követő kétségbeesést írja le. A zsidókat sújtó razziák miatt a család szétválik, ő maga gyermekével a Ménesi úti irgalmas nővérek rendházában lel menedékre. A sokakat bújtató nővérek maguk is rettegtek a nyilasoktól, ezért kíméletlen szigorral tartatják be a házirendet, így a tizenhárom éves fiú elszakítva az anyjától kollégiumba kerül.

„Itt már mindent szabad.”

Az ostromlott Budapest bérházainak pincéiben sokszor hetekre több száz ember zsúfolódott össze. Az élelmiszerhiányon és a hidegen túl a legnagyobb gondot a szűkösség és a tisztálkodási lehetőségek hiánya jelentette. A menlevelek, igazolások mit sem értek, és rettegve hallgatták a híreket az elhurcolásokról, razziákról és a gettóban uralkodó áldatlan viszonyokról. A város rendje felborult. „Itt már mindent szabad” – mondja nevetve a tilosba beforduló taxis, amikor új menedékhelyre – egy újabb ideiglenes szálláshely levegőtlen, dohos pincéjéhez – szállította őket. De minden mindegy, csak valahogy elkerülni a gettóba hurcolást és a suttogva emlegetett deportálásokat. Vállalva inkább a szűk helyek miatti veszekedéseket, a folyvást kéregető gyerekeket, a betegségeket, a kiszolgáltatottságot és az összezsúfolódott emberek közti vitákat.

Kálvária ez a javából, és napról-napra késik a vége. De valahogy végtére „Buda is felszabadul – összegez Anna, és ez a sok értelmezési vitát kiváltó fogalom – más családokhoz hasonlóan – igazi alapélményt jelentett nekik is. De az élet rendes kerékvágása nem tér egyhamar vissza. Kisfiát előbb munkára fogják az oroszok, az édesanyja meghal egy kórházban és még a temetéséről sem értesülnek, élelem továbbra is alig van, a családtagok közül még mindig többen tetvesek, a bolt pedig teljesen ki van fosztva. De legalább az új élet reményét hordozó piacokon már megjelennek az első árusok, új idők új portékáival – mindenekelőtt orosz szótárakkal – a vásznak alatt.

Egy hosszú, szomorú év megrendítő krónikáját tartja kezében az olvasó. Legérdekesebb részei azok, amikor a szerző nem csak egy-egy napot, hanem viszonylag hosszabb időszakokat örökít meg; ilyenkor a rutinszerűen elbeszélt napi gondok mellett összegzésekre is sor kerül és megszaporodnak az eseményeket értelmező narratív elbeszélések is. Az pedig, hogy a napló végén hangoztatott általános békevágy mellett az újrakezdés roppant nehéz feladatot ró majd az utókorra, a történtek fényében borítékolható volt. Anna családját is alaposan megrostálta a háború, több családtagja koncentrációs táborban vagy munkaszolgálatban veszítette életét.

f3.jpg

„Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – talán most senki sincs.”

A lelkileg támogató, a magát mentő, a másokat segítő, a gúnyolódó, az együttérző, a nyerészkedő, a kockáztató, a szenvtelen szemlélő, az életét féltő és a szomszédét nem sajnáló. A főszereplő és közvetlen környezete mellett mind-mind egyidejű szereplői ennek a naplónak. De mindezen magatartások és a világháborús paraván mögött kirajzolódva végig ott van egy olyan korabeli Magyarország, amelynek tucatnyi szociokulturális csoportja a maga eltérő – és időnként változó – módján viszonyult nem csak a zsidókérdéshez, de az aktuális politikai hatalomhoz, a megszálló német csapatokhoz és a rohamosan közelgő szovjetekéhez egyaránt.

Ha ezt a sokféle hozzáállást posztmodern portrén ábrázolnánk, ki ki szabadon eldönthetné magában, hogy az a koravén, barázdált arc, amit látunk, vajon hasonlít-e végül Gábrielére.

*

Kismama sárga csillaggal – Egy fiatalasszony naplója a német megszállástól 1945 júliusáig.

Szerk., bev. és sajtó alá rendezte.: Huhák Heléna, Szécsényi András, Szívós Erika

Budapest, Jaffa kiadó, 2015.

*

Képek innen:

1.https://fbexternal-a.akamaihd.net/safe_image.php?d=AQAH26M0lK5bCT7I&w=470&h=246&url=http%3A%2F%2Fwww.szombat.org%2Ffiles%2F2015%2F10%2Fkismama_jpeg-689x1024.jpg&cfs=1&upscale=1

2. http://www.aradszkiandras.hu/wp-content/uploads/Holokauszt-03.jpg

3. http://m.cdn.blog.hu/er/erdekesvilagunk/image/f3.jpg

Címkék: holokauszt napló gettó zsidóság második világháború 2. világháború német megszállás Budapest Jaffa Kiadó Szívós Erika Bödők Gergely Szécsényi András Huhák Heléna

A bejegyzés trackback címe:

http://mandiner.blog.hu/api/trackback/id/tr598087810

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Bödők Gergely: „Minden rosszabbnál van még rosszabb” – Napló a világháborúból 2015.11.24. 10:26:02

A főszereplő, a család, a lelkileg támogató, a magát mentő, a másokat segítő, a gúnyolódó, az együttérző, a nyerészkedő, a kockáztató, a szenvtelen szemlélő, az életét féltő és a szomszédét nem sajnáló. Egy frissen kiadott világháborús naplóban bontakozik…

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

hoplita 2015.11.24. 12:22:38

Na....hiányzott mán ez, mint tollas zsidónak a forgószél.

Hogy leszarom én annát, még akkor is, ha 20 szovjet katona "szabadította" fel.

Uncsi, új lemezt kérek.

Bell & Sebastian 2015.11.24. 13:08:18

Kinek nincsen rendben a nemzeti emlékezete? Tőlem akár tarkón is lőhetik az ilyet, senkinek sem fog hiányozni.

bbjnick · http://bbjnick.blog.hu 2015.11.24. 13:57:15

E helyt megosztom egy tapasztalatomat:-)

Amikor a nyolcvanas évek második felétől fokozatosan hozzáférhetővé váltak azok a dokumentumok, leforgatták, bemutatták azokat a dokumentumfilmeket, megírták, kiadták azokat a könyveket, amelyek a XX. század, addig évtizedekig elhallgatott eseményeiről, "elmondhatatlan" aspektusairól szóltak, hatalmas lendülettel vettettem bele magam ezekbe a munkákba. Mindent elolvastam, megnéztem, amihez csak hozzá tudtam jutni.

Azóta elég sok év eltelt és mostanában kezdem magamon észrevenni, hogy erősen kerülni kezdtem a "történelmi szenvedéstörténeti" tárgyú munkákat: nincs hozzájuk sem türelmem, sem erőm. A tények érdekelnek, nem a sorsok. Talán az történhetett, hogy összeért bennem a történelmi tudás és a személyes tapasztalat, amit évtizedekkel ezelőtt olvastam, mára, mivel én is "sorsra tettem szert", személyessé, de legalábbis megélhetővé vált.

Miért mondtam el mindezt? Mert ma úgy látom, hogy a több "történelmi szenvedéstörténettől" az emberek nem lesznek sem jobbak, sem okosabbak, legfeljebb érzéketlenebbek. A múltat nem szabad sem elabsztrahálni, sem túldramatizálni...

Igény szerint folytatom:-)

jose maria padilla · http://gozdom.blogspot.com/ 2015.11.24. 14:08:49

én simán átadnám a helyem egy sárgacsillaggal megjelölt kismamának a bkv-n

gyalog.galopp 2015.11.24. 14:16:30

@bbjnick:

borítékolom a folytatást, és lenne rá egy fogadásom :)

bbjnick · http://bbjnick.blog.hu 2015.11.24. 14:59:23

@gyalog.galopp:

...Az ideológiai konstrukciók demonstrációjaként előadott történelem éppúgy hamisítvány, mint a melodrámaként bemutatott. Hogy hogyan válhat a történelem hitelessé és egyúttal megélhetővé? Valószínűleg alapfeltétel, hogy az adott történelmi téma logikája szerint (a hely és idő szabályszerűségeihez, az adott korhoz kötötten) tárgyilagos. Nehezebb kérdés, hogy a személyesség (a megszólítottság) hogyan érhető el. Azt hiszem, ez csak úgy lehetséges, ha a befogadó rendelkezik családjában, közvetlen környezetében elsajátított közösségi emlékezettel. Enélkül a közösségi emlékezet nélkül a történelem max. tudomásul vehető, de be nem fogadható és nem megélhető. Ez adja azt a belső mértéket, amelyet a személy más korok és más idők emberivel és eseményeivel kapcsolatban is használ.

I_Isti 2015.11.24. 15:09:01

@bbjnick: Pedig. Inkább prepper tankönyvként kéne olvasni.
Azonnal.

bbjnick · http://bbjnick.blog.hu 2015.11.24. 15:15:35

@I_Isti:

Ugye, jól gondolom, hogy te még fiatal ember vagy?

gyalog.galopp 2015.11.24. 15:21:49

@bbjnick:

idáig ok., de ez nem lesz mindenkinek elég.

I_Isti 2015.11.24. 15:25:06

@bbjnick: "elsajátított közösségi emlékezettel."
Kezdetben volt az agymosás. Aztán következett egy ellentétes előjelű agymosás, aztán ismét egy ellentétes előjelű agymosás, és így tovább, az agymosás folytatódott legalább 1000 éven keresztül.
Te meg azt gondolod, hogy az a bizonyos "elsajátított közösségi emlékezet" nem nettó agymosásra - az előző generáció agymosására épült?

bbjnick · http://bbjnick.blog.hu 2015.11.24. 16:40:36

@gyalog.galopp:

A továbbiakban a műsor fél percenként kétszáz forint:-D

gyalog.galopp 2015.11.24. 16:43:56

@bbjnick:

nemá, ennél jóval kevesebbé pornót kapok élőben!

Bell & Sebastian 2015.11.24. 17:11:58

Eddig az nem világos, hogyan tud nemzeti emlékezetet követelni egy olyan, aki számára ez a kategória nem is létezik. Követeljen nemzetközi emlékezet és máris ki van adva.

A közösségi emlékezet meddig tágítható / tágítandó?

(Valamikor, a Kádár-bohócok dúlta pusztában, Horthyt vitéz Kőbányainak tituálta az egyik csörgősipkás, amit boldogan visszhangzott millió másik, holott Horthy magyarnak, katonának, tengerésznek sem volt éppen utolsó, sem a Monarchia, sem az Antant szemében, sem a II. VH előtt, sem közben, sem utána. Mindattól függetlenül, amit például a zsidók terjesztenek róla.)

Igazat adva Bbj. -nek, a történelmi emlékezet és / vagy emlékezetkultúra azért (lenne) fontos, hogy a történelmi előzmények ne maradhassanak homályban.

Ennek ellenére még mindig van, aki semmit sem tanult az egészből. Sem a libsik, sem a bal-, sem Bundesmutti Merkel, aki sem több, egy keresztény-szociálisra sminkelt filoszemitánál.

Egy negatív Hitler is tud olyan söprést rendezni, mint dicstelen elődje. Hiába mutogatják minden nap és minden adón elrettentő célzattal (megint alaposan rákapcsoltak a németek), akkor már nem célszerű a múlttól rettegni, ha a jövő is van / lesz olyan sötét, ha nem jobban.

v_e_r_o 2015.11.25. 08:13:41

hiánypótló. kismamával még nem volt. más relációban ez már perverzió. veszélyezteti saul fiát.

gyalog.galopp 2015.11.25. 15:57:37

@bbjnick:

Az a helyzet, hogy a fogadást valójában elveszítettem. Nem ilyen konszolidált, megfontolt folytatást vártam, ami ugyan a történelmi emlékezet szempontjából rendben van, de a cikk nem a történelemről szól.

Én még találkoztam valódi túlélőkkel. Idős koruk ellenére több élet, megértés, bölcsesség volt bennük, mint ezekben a másod, harmadgenerációs, élhetetlen, önmagát a környezetétől elszigetelő, intoleráns , mentálisan, morálisan zakkant, bagázsban.
Kedvencem az a nő , aki a TV-ben kijelentette, neki azért nem lehetett gyereke, mert egy második generációs túlélő. Kb. 10-15 évvel születhetett a háború után.

A török itt volt 150 évig, vitte, ami megtetszett neki, nőt, gyereket, vagyont, épített néhány dzsámit, fürdőt, de a megszállt kultúrát békén hagyta.
Pár száz évvel később jöttek menekültek, berendezkedtek, néhány évtized alatt kiderítették, hogy nem is azok vagyunk, akik vagyunk, egyébként meg semmi keresni valónk itt, .......

Nem a történelemről van itt szó, hanem mindig ugyanarról, pozícióról, pénzről.

Helyes Írás 2015.11.26. 11:10:27

@bbjnick:

Érdekes, ahogy megélte a tényekhez és az élettörténetekhez való viszonyát. Magam nem egészen így vagyok vele. Kezdetben a történelmi tanulmányok, könyvek olvasása során szinte mindig csalódást éreztem amiatt, hogy mennyire elnagyoltan, absztraháltan, elméletiesen közelítették meg a tárgyukat, mennyi minden maradt homályban, mennyire nem kaptam fogódzókat ahhoz, hogy belehelyezhessem magam, megidézhessem a múltat. Hiányoltam az "életet", azt szerettem volna, hogy a múltat is megközelítően úgy láthassam, mint a jelent, amelyből majd történelem lesz. (Talán ezért sem tettem nagyobb erőfeszítéseket arra, hogy történész legyek, amit máig nagyon bánok.)

Tudomásul vettem, hogy az "életet" az irodalom dolga belevinni a történelembe. Aztán rájöttem, hogy a fennmaradt személyes dokumentumok képesek átélhetőbbé tenni a múltat, de sajnos olyanok, mint egy gyertya fénye a sötét éjszakában. A történészektől megtudhatom, mégis merre vagyok, kb. mik is történhetnek szerte a területen, s a gyertya fényében látok valamit az okokból vagy a következményekből közvetlenül is. (Az a baj, hogy, visszafelé haladva egyre kevesebb személyes dokumentum létezik.)

Azután megismertem az Annales iskola szemléletét, amely a mindennapi élet jellemzőit igyekszik feltárni és ebbe helyezni a történéseket, s ennek a mi napig a "szerelmese" vagyok. A hiányérzet persze Braudel olvasása után is megvan, csak kisebb. Ezzel egyidőben Hajnal István "szociológiai" történelemszemlélete ragadott magával, s a régmúlt értelmezése kapcsán számomra máig ez a csúcs, ameddig történész eljuthat. Értem persze, hogy a "tényekhez", adatokhoz ragaszkodó történészek számára ez misztikus fantázia, csak azt gondolom, hogy lényegében ugyanaz, mint az ő nem explicit értékrendjük, amelyen keresztül a tárgyukat akaratlanul szemlélik. Hajnal pedig elénk tárja ezt is.

S a "tényekről" van egy személyes tapasztalatom is. Amikor megkaptam a történeti levéltárból a 80-as évekbeli rólam és egy bizonyos eseménysorról szóló III/III-as jelentéseket, meg voltam döbbenve. Mégpedig azon, hogy a rólam jelentő ügynökök mennyi valótlanságot, csúsztatást hordtak össze és mennyire nem ismerték, illetve nem ismerték fel azt, hogy valójában mi és hogyan zajlott a megfigyelt eseménysor kapcsán. III/III. ügyosztály nyomozói pedig egy olyan nyomozati jelentést állítottak össze az eseménysorról, amely alapvetően az ő koncepciójukat támasztja alá, annak megfelelően, hogy mit "vár" a megfigyelést elrendelő és mi fényezi őket kellőképpen a megrendelő "magas" politikus szemében. A valósághoz a jelentésnek nagyjából annyi köze volt, hogy létezett a megfigyelt eseménysor és ahhoz kapcsolódtak valamennyire a megfigyelt és további megfigyelés alá vont személyek.

A probléma pedig az, hogy a történészek számára ezek az ügynöki jelentések és nyomozati összefoglalók a történelmi "tények". Ezt tekintik valóságnak, ebből dolgoznak, ezekből rakják össze a tanulmányokat és vonják le a következtetéseket. S amikor szóvá teszem, hogy a szerintem valós tények és összefüggések ettől eltérnek, akkor az a válasz, hogy az emlékezet torzul és tendenciózussá színezi a múltat. Valóban, ilyen gyakorta előfordul. Ettől azonban az írott "tények" még nem azonosak a valósággal. S nem hiszem, hogy az én esetem egyedi lenne.

A történészi munka nagy körültekintést és bizony élettapasztalatot is kíván. A tények és az értékelések is labilisak. Egy korabeli személyes dokumentum legalább megkerülhetetlen tény, akkor is, ha a benne leírtakat vagy elmondottakat ugyancsak ellenőrizni és mérlegelni kell.