Kalef címmel írt regényt Berta Zsolt író, aki édesapja révén első kézből hallotta és élte meg, hogyan is emlékeztek 1956-ra és lázadoztak közben a rendszer ellen a hatvanas évek fiataljai, köztük a Kalef galeri tagjai. A kalefosok az elmúlt évtizedekben a Moszkva téren gyülekező, összeverődő, bandázó fiatalok voltak, akiket nyugati irányultságuk, politizálásuk és rendszerellenes „kilengéseik” miatt 1956 után szigorúan megfigyelt, és néhányukat elő is vett a rendőrség. Berta apja felfüggesztettet kapott, aztán a rendszer tönkre is tette az életét. Az íróval személyes örökségéről, '56-ról, nemzetről, összetartozásról és annak hiányáról beszélgettünk. Interjúnk.

„Mi volt a bűnük, amitől pert kaptak a nyakukba és az apját el is ítélték?

A kalefosok legnagyobb bűne, amiért a társaság igazán szúrta a titkosszolgálat és a hatalom szemét: ők voltak az első budai galeri. Létezett velük párhuzamosan néhány, de mind Pesten: a Belvárosban, Zuglóban, Kőbányán... Valójában csak a téren összegyűlt, hosszú hajú, ácsorgó fiatalok voltak. Beatzenét hallgattak. Ugyanazt csinálták, amit a mai tizenévesek: egymás társaságát keresték. A beatzene, a hosszú haj, a tornacipő, a farmer – ezek viszont mind tűrhetetlennek számítottak akkoriban. A jegyzőkönyveket böngészve találtam olyan titkosszolgálati tiszteket, akik nyilatkoztak is róla, hogy azért szúrta jobban a szemüket a Kalef, mert kulturális szempontból magasabb szinten állt a többinél. Budaiak lévén nagyobb részt polgárcsaládok sarjaiból verbuválódott. Ezek a srácok olvastak és sokkal többet politizáltak, mint a zuglóiak. A Moszkva téren gyülekeztek, amelyet Kalefnak hívtak, ezzel is utalva rá, hogy nem fogadják el sem a rendszert, sem Moszkvát. (...)

Ön egyébként viszi tovább az örökséget és ünnepli október 23-­át?

Remélem, ez nem csupán az én családi örökségem. Szabadelvűségem dacára... illetve ma már mondhatjuk, hogy annak okán is: nemzeti érzelmű vagyok. Kisgyerekkorom óta az összetartozás érzésével tölt el minden ilyen nemzeti megemlékezés. Nem a patetikus részére gondolok, nem arra, hogy elénekeljük a megfelelő dalokat meg nézzük a zászlófelvonást. Pusztán a tény, hogy volt egy '48­-as szabadságharcunk, '56­-os forradalmunk, Mohácsunk, Doberdónk, Don-­kanyarunk, honfoglalásunk... Az európai összetartozás előtt van egy lépcsőfok, a nemzeti. Semmivel sem kevésbé fontos vagy túlhaladottabb, mint a családi vagy az európai – egyszerűen a kettő között helyezkedik el. Csak az tud befogadni, akinek van hazája, a közös hazát pedig a közös kultúra jelenti, a kajától kezdve a történelmen át az anyanyelvig.

Ötvenhat mára össznemzeti összetartozás-­élményt jelent?

Nem. Még mindig az a helyzet, hogy mindenki a saját vélt igazát akarja visszaigazolni benne. A jobb­- és a baloldal is csak bizonyos részeit tartja magáénak, a számára nem tetszőket pedig eltagadja. Bármilyen közhelyes, de ez a fajta megosztottság a legnagyobb betegségünk, ez mérgezi a mindennapjainkat. Vita helyett hátat fordítunk egymásnak, a közélet minden területén. Például normális, hogy egy országnak két írószövetsége van? Ugyan hol folyjanak viták, ha nem az ország írószövetségében? És ha ebben a kettőben is felmerül majd valami ellentét? Akkor négy írószövetség lesz? És előbb-­utóbb négy Magyarország? Aztán nyolc? Nem kell segítség Trianonból – megoldjuk magunk is.”

Stumpf András interjúját híroldalunkon olvashatják.