Vendégszerzőnk, Kóré András politológus írása.
Minden évszázad rendelkezik egy, a világ folyamatait alakító első nagy eseménnyel. A 20. században erre a kitüntető figyelemre az első világháború szolgált rá. Kitörése pattanásig feszült helyzetben, a hétköznapi ember számára mégis váratlanul történt.
Ki is figyelt volna a balkáni háborúk kegyetlenségeire és megoldatlanságára, a szövetségi rendszerek egyre mélyülő ellentéteire, és hogyan kaphatott volna nagyobb figyelmet az azóta már híres, „Párducugrás” nevű konfliktus Agadir kikötőjében?
A Balkánon konkrét érdekszféra-harc folyt, amelynek valamelyik fél számára előnyösen, de egyszer el kellett dőlnie, míg az agadiri incidens két nagyhatalom konkrét erőpróbája volt. Történt ugyanis, hogy a francia katonaság a gyarmati versenyfutásban az egész észak-afrikai térségre igényt tartott, így Marokkó sorsa sem kerülte el a figyelmét. 1911-ben egy mesterségesen szított felkelés ürügyén Franciaország „védnöksége”, azaz protektorátusa alá akarta vonni az országot, amelyre a német vezetés legerősebb hadihajójuk – amely a Panther névre hallgatott – Agadir kikötőjébe vezénylésével válaszolt. A „Párducugrás” igazi erőpróba volt politika és politika, hadsereg és hadsereg között. A német flotta ebben az időben még nem érte el versenytársai erejét, de már alkalmas volt arra, hogy megmutassa önmagát, félelmet tudjon kelteni; és nem utolsósorban készen állt arra, hogy kihívások elé kelljen állítani. A megoldás kompromisszummal zárult, magától értetődően Nagy-Britannia közvetítésével – a Párduc pedig, harci kedvében telve, de fogcsikorgatva visszavonult. Abban az évben Marokkó nem lett Franciaország gyarmata.
Miként is kapcsolódik jelen írásom a fenti történelmi eseményhez?
Oroszország új felemelkedése
Meggyőződésem, hogy a 21. század első nagy történelmi eseménye, amely átformálja a globális politikai földrajzunkat, Oroszország világpolitikában ismét megjelenő szerepvállalása és az európai migrációs válság. Szeretném hangsúlyozni, hogy olyan, eddig mindössze pár évet átfogó eseménysort kívánok századunk első történelmi fordulópontjának megtenni, amelynek még nem láthatjuk teljes történetét, hatását és végét sem.
Mégis, azt már felismerhetjük, hogy társadalmi, katonai és közgazdasági szempontból nem egy, hanem több földrészt, kontinenst érint (Európa, Ázsia egy része, Afrika egy része, Egyesült Államok), ekképpen válva a leendő történelmi tankönyvek első fejezetévé a 21. század leírásában.
Megemlékezhetnének természetesen (és részvétlen, aki történetíróként majd nem teszi) a 2001. szeptember 11-i merényletről, amely megérintette a világot. Ugyanakkor a megérintett és az érintett kifejezések között óriási különbség van. Sajnos az amerikaiaknak a Közel-Kelet egy vagy több államával vívott háborúja nem új jelenség. Mind a terrorizmus, mind az ellene folyó háború, az olajban gazdag országok Amerika-barátsága vagy ellenséges hevülete a 20. századdal mutat folytonosságot. Az ikertornyok lerombolása, mint „casus belli” bevonul történelmi tudatunkba, de csak eképpen fogjuk megőrizni, örök csodálattal adózva azoknak a tűzoltóknak és mentőknek, akik életüket áldozták azon a szörnyű napon. Azonban az ezt követő közel-keleti háborúk nem alakították át a világ államainak erősségi és gazdasági sorrendjét.
Miképpen is válhat az Európára nehezedő menekült- és népvándorláskérdés az első nagy történelmi eseménnyé századunkban? Továbbá miért vonhatunk párhuzamot Oroszország világpolitikai szerepvállalása és az első világháború között?
Nem tartozom a „vészmadarak” közé, és még kevésbé szeretnék valamiféle jósként feltűnni, ezért leszögezem: nem tartok és nem vizionálok semmilyen világháborút. Azonban egyértelmű tézisem, hogy Ukrajnában a Krím-félsziget bekebelezése, a szeparatista erők alig leplezett támogatása és a szír kormány orosz támogatása igen sok hasonlóságot mutat az első világháború előtti évek német haditechnikai és stratégiai helyezkedési kísérleteihez. A migrációval kapcsolatos kérdésekkel kapcsolatban megjegyezném, hogy történetírásunk kétségkívül elég nárcisztikus. Önmagát képes történelmi középpontba helyezni, de lássuk be, a világ egyik vezető gazdasági egységének tartós politikai tehetetlensége ténylegesen világtörténelmi jelentőségű.
Vlagyimir Putyin orosz elnök tíz év után először szólalt fel az ENSZ közgyűlésén. Nem saját népe védelmében, nem országát ért ellenséges csapások vagy belső terrorfenyegetettség miatt állt a szónoki emelvényre, hanem az Iszlám Állam terrorszervezet és a szíriai kormánycsapatok támogatása ürügyén kért lehetőséget az érvelésre. Önmagában a tény, hogy a világbéke rendjét őrizni kívánó, de konfliktusok esetén mindenképp a legnagyobb sajtónyilvánosságot kapó publikum előtt egy ország vezetője egy másik ország bel- és külügyei érdekében lép fel, jelzi, hogy ki kíván lépni a nemzetközi politika világába és annak alakítója kíván lenni.
Putyin nem is fogalmazott visszafogottan. Beszédében kifejtette, hogy segítségére lesz a szíriai kormányerőknek, légi csapásokkal támogatja a Bassár el-Aszaddal szövetséges csapatokat. Ezen kívül keményen odaszólt a nyugati világnak, amely politikájával hatalmi vákuumot és bizonytalanságot okozott a térségben. Véleményét nem rejtette véka alá akkor sem, amikor a demokrácia importját és az utóbb leírt politikát tette meg felelőssé az IS térnyerésért.
A kemény szavak és a katonai segítség felajánlása már önmagában is a két nagy katonai erő közötti feszültség létét bizonyítják. A konkrét katonai erőpróbálgatásokat azonban kevésbé észrevehetően, nemzetközileg veszélyes státuszként azonosíthatjuk. A CBS-nek adott nyilatkozatában az orosz elnök az Aszad-rezsim támogatását egyértelműen jelezte, amelyre válaszul a Fekete-tenger térségében amerikai hadihajók jelentek meg. Ukrajnában orosz fegyverekkel harcolnak a szeparatista erők, a balti országok légterében nyílt erőfitogtatás zajlik. A nyári hónapokban volt olyan nap, amikor a harci repülőgépeknek 12 alkalommal kellett felszállniuk orosz berepülések miatt. Rendszeresek a határt megközelítő repülések és a kémrepülések.
Oroszország Ukrajnában és a Baltikumban próbálja ki fegyvereit, újjáépített hadseregét, az oroszok lojalitását, szervezőképességét, és nem utolsósorban a nyugat reakcióit figyeli. Ellentételezésül az USA és a NATO, amely szövetségi rendszerbe mi is beletartozunk, csak hazánkban, immár a sokadik, „Brave Warrior 2015” elnevezésű nagyszabású hadgyakorlatát tartotta. Magyar vezénylettel, NATO csapatokkal.
A liberális demokrácia nem győzött örökre
Francis Fukuyama előadása, majd könyvének megjelenése (A történelem vége és az utolsó ember) még gyermekkoromban történt, így nem érinthetett meg igazán. Egyetemi éveim során azonban igen nagy kérdéseket keltett bennem. Nem is annyira hipotézise, mint inkább történelemszemlélete. Ha leszűkítjük az emberiség történelmét az utóbbi 300-400 évre, néhány ideológiára, akkor egyértelmű a liberális demokrácia győzelme.
De megoldja a liberális demokrácia véglegesen az emberiség problémáit, illetve valóban ez a végső állomás, ahova minden népnek el kell érkeznie? Kijelentése nekem egyet jelentett az idő és a mozgás megszüntetésével, emberek, társadalmi viszonyok alakulásának, technikai fejlődésnek, lelki értékek mindennapi formálódásának egy nagy történelmi haladássá változtatásának ellehetetlenítésével. Egyébként, ha (mint amerikai) tisztában volt országának problémáival, hogyan jelentheti ki azt, hogy a huszadik század végének szűk utcás belvárosaiba születő, heti 50 órát dolgozó munkássá felnövő embere a döntéseit szabadabban hozza meg, mint egy, a klasszikus középkor békés időszakában élő jobbágy?
A történelem rendületlenül halad, így lehet, hogy az emberek nagyobb csoportjai, a népek saját káoszukba süllyedve megmutatják mások gyengeségeit. A migráció kiválóan rávilágított arra, hogy mi a baja a liberális demokráciáknak. A liberális demokrácia feltétele egy általános jólét. Pontosítva a meghatározást: a társadalom lehető legnagyobb részének olyan viszonylagos jó élete, amelyben rendelkezik tulajdonnal, rendszeres és szükségleteit kielégítő jövedelemmel és azt biztonságban is tudja. Ebből következően öntudatos polgára az államának, amely rendjének fenntartásában érdekelt. Ennek a modellnek a társadalmi képe széles középosztályt mutat fel, vékony alsó közép osztállyal és viszonylag keskeny szegény réteggel. Az önmagában biztos polgár a saját jól felfogott érdeke szempontjából is, és azért, mert nem kell félnie, emberségéből fakadva adakozik a szegény sorsú embereknek. Így jön létre az a réteg, amely jó konzervatív polgár módjára megvédi a liberális jogrendszert és a demokratikus politikai berendezkedést. Ha ezek a feltételek nem adottak, az egész liberális demokrácia szétcsúszik a szociális demagógia talaján.
A radikális liberalizmus mindenkit felkarolni kívánó őrülete megijesztette az embereket. Az az őrület, amely csak embertömeget lát, személyeket sosem; amely egy kalap alá veszi a Közel-Keletről érkezett összes embert az iszlámmal; és amely soha nem teszi fel azt a kérdést: te mit szeretnél? Előre eldönti, hogy helyük van Európában, „humanitáriusan” elosztva őket mindenfelé, tőlük, tőlünk függetlenül eldöntve, hogy ők majd hogyan fognak élni itt közöttünk. Természetesen úgy, mint mi. Ez nem lehet számukra kérdés. Azt gondolom, ennél a hozzáállásnál nagyobbat nem árthattak saját maguknak a liberálisok.
A migráció kikezdi a biztonság iránti igényeinket
Hogy a történelem folytatólagosságához miként csatlakozik egy politikaelméleti okfejtés? Az ember első számú szükségletmotivációja az úgynevezett fiziológiai szükségletek kielégítése, és ez egyben a csoport (társadalom) létezésének alapvető ösztönzője is. Az étel, víz, alvás, hajlék birtoklása, a szaporodási lehetőség ebbe a kategóriába sorolandó.
A második szükségletünk a biztonság iránti igény, mind fizikai, mind pszichológiai értelemben. Ide tartoznak a munka, a jövedelem, a komfortérzet és általában az aggodalom kerülésének lehetőségei. Ezek után következik a csoporthovatartozás és a szeretet iránti igény, majd az önmegvalósítás lehetősége. A piramisszerűen felépített szükségletmotivációs ábra lényege az, hogy a következő szint nem tud megvalósulni, ha az előzővel valami nincs rendben.
A migráció, a hatalmas menekült- és vándorló tömeg rögtön a piramis alján elhelyezkedő második, azaz a biztonság iránti igényt kezdte el kihúzni az emberek lába alól. A biztonság érzete valamilyen rendet, rendezett társadalmi viszonyokat feltételez. Részletesebben a termelés eredményének elosztását, a törvények állandóságát, a cselekvés határait abban, hogy mit szabad, mit nem szabad tenni, miképpen lehet az életet és a magántulajdont megvédeni, illetve a saját családtagjaink jövőjét is biztosítani.
Abban az esetben, ha ez utóbbi szükséglet nincs biztosítva, a jól kialakított demokratikus rendszerek, amelyek lehetővé teszik az önmegvalósítás útját is, könnyen visszafordulhatnak, és anakronisztikus vagy éppen újszerű diktatórikus formákat ölthetnek.
