Migrációkutató Intézetet hoz létre a Századvég Alapítvány és a Mathias Corvinus Collegium. Az alapítók szerint a jelenlegi migrációs hullám Európa és Magyarország legfontosabb sorskérdése lesz, ezért van mit kutatni a témában. Orbán Balázs, az intézet vezetője szerint nagy a kihívás, de nem olyan bonyolult a megoldás: aki valóban menekül, annak segíteni kell; aki pedig nem menekül, csak új életet akar kezdeni, az ne induljon el azelőtt, mielőtt szabad jelzést kapna. Interjúnk.
„Mi lehet magyar, illetve európai szempontból a jelenlegi ismeretek, jelenlegi állás szerint a legjobb megoldás a válságra?
Rengeteg olyan nemzetközi hírű tudós van, aki a néhány évtizede Európában zajló eseményekkel összefüggésben a civilizációk közötti konfliktus aspektusára hatására hívja fel a figyelmet. Én úgy gondolom, hogy történelmi távlatból nézve ezeknek a tudósoknak sajnos igazuk van, ennek így nagyon nem lesz jó vége. Fiatal jogászként mégis inkább csak arra venném a bátorságot, hogy alacsonyabb absztrakciós szinten fogalmazzak meg véleményt: Úgy látom, hogy most olyan jogi válsághelyzettel állunk szemben, amelyet a következetlenségünknek köszönhetünk.
A második világháborút követően a nemzetközi jog, majd később az EU és a benne lévő tagállami szabályok is egy olyan jogi rezsimet adtak ki végeredményben, amelyik nem képes egyértelműen meghatározni, hogy ki az, aki nemzetközi védelemre szorul, és ki az, aki csak jobb életet akar élni, és a célországban való tartózkodásának legalizálása érdekében kér menedékjogot.
Ezt a józan ésszel jól megfogható megkülönböztetést a jelenlegi jogi rendszer nem képes érvényesíteni. És miért is lenne képes? Olyan szabályaink vannak, amelyek az ellenkező irányba hatnak. Eklatáns példa, hogy a kérelmezőnek először el kell érnie azt a területet, ahol véglegesen maradni szeretne. Nem nyújthat be kérelmet addig, míg fizikailag oda nem ér. A saját szabályainkkal arra kényszerítjük tehát őket, hogy elinduljanak. Miért csodálkozunk akkor, ha nem csak a menekülők, hanem a bevándorlók is ezt az utat választják. Ráadásul a bevándorlást alapvetően támogató országnak nagyon nagy eséllyel adtak valakinek státuszt, míg mások nem. A ’90-es években ugyanannak a szomáliai népcsoportnak Kanada 81 %-ban adott menedékjogot, míg az Egyesült Királyság 0,4 %-ban.
Szerintem nem olyan bonyolult a megoldás, csak a sok zavaró tényező miatt nehezen látunk tisztán: aki valóban menekül, annak segíteni kell; aki pedig nem menekül, csak új életet akar kezdeni, az ne induljon el azelőtt, mielőtt szabad jelzést kapna. Ha ezt mégis megteszi, ne kaphasson legális státuszt utána. A menekülőket átmeneti időszakra mindenkinek be kell fogadnia, és ehhez mindenki nemzetközi segítségre jogosult, a bevándorlók befogása viszont minden ország szuverén döntése. Ha ezeket az alapvetéseket lefektettük, csak annyit kell mondanunk, hogy minden olyan megoldás jó, ami ebbe az irányba húzza a szekeret.”
Rajcsányi Gellért interjúját híroldalunkon olvashatják.