Migráció és mi címmel körkérdést és cikksorozatot indít a Mandiner: vezető magyar véleményformálókat kérdezünk meg arról, mit gondolnak az egyre forróbb témává váló migrációról és a kapcsolódó jelenségekről. Az eddig megjelent írások ezen a linken keresztül olvashatók.

*

Fordított gyarmatosítás? − az idei Fekete Hattyú

Schöpflin György történész, politológus, egyetemi tanár, az Európai Parlament néppárti képviselőjének írása

Idén szembesült Közép-Európa egy újabb Fekete Hattyúval (Taleb), azzal a váratlan, sokkoló eseménnyel, amelyet népvándorlásnak, migrációnak, tömeges menekülésnek lehet hívni. Az, hogy tömegek érkeznek kiemelten része a problémának; rövid távon a folyamatnak az illegalitása talán kevésbé égető, de nehéz kérdéseket vet fel a modern állam hatékonyságára nézve.

Nyilvánvaló, hogy összeurópai szinten csaknem a teljes egymást meg-nem-értés érezékelhető – egyetértésről nem is szólva – a mediterrán térség országai onnan nézik, élik meg a menekültek hullámait, Közép-Európában pedig hajlamosak vagyunk elsiklani a déliek kihívásai felett, illetve fordítva. A nem front-országok leginkább kimaradnának a problémából. Ennek következtében bármiféle közös stratégia kialakítása igencsak kétséges, azonban róla gondolkodni nem árt.

Mivel az idei Fekete Hattyú tartós megzavarodást hozott létre, sokan gyakorlatilag a mediatizált tünetekből indulnak ki, a megható képekből, a szögesdrótot áthágó menekültek iránti szimpátiából, az érthető, de mégis félrevezető érzelmi hozzáállásból. Félrevezető, mert aki a szerencsétlenség e szintjén marad meg, képtelen lesz a mélyebb, távlati jelenséget beazonosítani. Erre az utóbbira teszek most kísérletet.

*

Fentebb már jeleztem a hatékony állam szerepét. Ez alatt a hagyományos weberi államot értem, amely számon tartja a lakosságot, „olvashatóvá” teszi őket, hogy hányan élnek a területén, fizetnek-e adót, fenntartja a rendet és elsősorban monopolhelyzetet teremt a legitim erőszak felett. A weberi állam egyben a demokrácia egyik alappillére: ha nincs rend, akkor nehezen lehet fenntartani egy a többség által elfogadott, lehetőleg közmegegyezéses uralmat. Most nem térek itt ki a weberi állam esetleges vadhajtásaira (elnyomás, rendőrállam stb.), illetve a jól ismert „vasketrecre”, stahlhartes Gehäuse-re. A hangsúlyt ez esetben a hatékony állam pozitív oldalára helyezem.

A váratlan, tömeges népvándorlást, mint látjuk, a hatékony állam képtelen kezelni, minek következtében az átlag állampolgár hite saját, önnön létében megkérdőjeleződhet. Miért is fizetem az adómat, ha az ezt beszedő állam nem adja meg nekem a biztonságot? És gondolom mindenki teljesen tisztában van azzal, hogy a bevándorló, Simmel idegenje, mindig is kettősséget hozott magával: az újítás lehetőségét a megszokott rend felborításával egyetemben.

Azt is tudjuk a nyugati államok több évtizedes tapasztalatából, hogy az újonnan érkezők (be)integrálása a többség által megszokott és követelt rendbe kivétel nélkül hosszú és fájdalmas folyamat, de a siker-kritériumnak elengedhetetlen része a kölcsönös befogadás, alkalmazkodás. Alapjában véve az Európán belüli migráció nagyrészt sikeres. Egy példa erre: Franciaországnak nem csak egy magyar származású államelnöke volt (esetleg még lesz), hanem egy ukrán származású miniszterelnöke is. Ezzel szemben, ha Franciaországnál maradunk, ott vannak a citék, az észak-afrikai bevándorlók lakótelepei: ezek effektíve zárványok, franciaajkú, de nem francia érzelmű lakossággal. A bevándorlók miatt Malmö városa külön világnak számít. És London, a világvárosok világvárosa, már nem fehér többségű.

Még egy példa: 1992-ben Schipholban (amsterdami reptér) lezuhant egy repülőgép egy a reptér szomszédságában található lakótelepi épületre, ahol nagyrészt migránsok éltek. A halálos áldozatok száma hivatalosan 43 volt, de ez a szám mai napig is vitatott, mivel a lakók közül sokan engedély nélkül tartózkodtak a telepen. Számomra ennek az a tanulsága, hogy még a magas hatékonyságú holland állam sem volt képes nyilvántartásba venni a bevándorlókat, mivel közülük sokan illegálisan éltek a lakóházban.

*

Eléggé egyértelmű, hogy ahol nagy számban, egységesen telepednek le a nem-európai bevándorlók, ott (egy kis understatement-tel) külön, elkülönített társadalmak alakulnak ki, szakszóval gyakran liminális állapotban: valójában nem tartoznak a többségi kultúrvilághoz, de már felmenőik eredeti világa sem mond nekik sokat. Ezek a zárványok nem tűnnek el, hanem távlatilag is újratermelődnek. Tudom, kivétel mindig akad, de egyedi példákkal az ellenérveket nem lehet alátámasztani. Remélem, hogy ebben a kontextusban senkinek sem jut most eszébe a multikulturalizmus – mindenki tudja, hogy az enyhén szólva délibáb, ábránd, de leginkább egy nagy kudarc.

Kérdéses, hogy ezekben a zárványokban milyen szerepet játszik maga az állam, képes-e a letelepedett lakossággal a rendet, saját gyakran eltérő rendjét elfogadtatni, fenntartani. Például szerepeljen a becsületbeli gyilkosságok továbbélése, nagycsaládok erkölcsi szabályozása és a polgári egyenlőség összeférhetetlensége, a nők alávetettsége, feltételezett alacsonyabb rendűsége, az első unokatestvérek közti házasság.

Mélyebb szociológiai elemzést igényel a kérdéskör, de alapvetőleg minden kultúra egy bizonyos erkölcsi rendszert tart fent, ezek a rendszerek nem egyszer radikálisan eltérnek egymástól, hellyel-közzel összeegyeztethetetlenek: úgy látszik, hogy a Huntington-féle kultúrák összecsapása részben itt, Európában is zajlik. Sajnos a konfliktus-megoldási mechanizmusok nehézkesen alakulnak, ha egyáltalán. Ennek híján tartós feszültségekkel kell élnünk.

Közép-Európában még nem igen néztünk szembe ezzel az integrálási kérdéssel, még azt sem nagyon tudjuk, hogy mit kezdjünk azokkal a bevándorlókkal, akik esetleg itt szeretnének maradni. Van valami igazság abban a némileg cinikus szlovák érvelésben, hogy Európa miért várja el tőlük a menekültek befogadását, amikor már évek óta csak azt hallják, hogy a roma kisebbséggel milyen csúnyán bánnak.

*

Az elmúlt évek tapasztalata leginkább azt sugallja, hogy még a leghatékonyabb modern állam is tanácstalanul néz szembe az integráció kihívásaival. Mindebből arra a következtetésre juthatunk, hogy a mostani menekült-áradat csak még intenzívebbé teszi az amúgy sem kimondottan sikeres folyamatot. Minél több az újonnan érkezett telepes, annál nehezebben lehet a többség által óhajtott széleskörűen értelmezett rendet fenntartani.

Telepeseket írtam, mert egyértelmű, hogy a mostani bevándorlók nem igen akarnak visszatérni eredeti hazájukba, hanem hosszútávon az általuk fénylőnek gondolt Európában fognak maradni. Ennek a jelenségnek van már neve ugyan, de ezt ebben a kontextusban szigorúan tilos kiejteni: történelmi távlatban megismétlődik az 1750 és 1950 közti folyamat, amikor Európa saját túlnépesedését szórta szét a világba – Amerikába, Ausztráliába, Dél-Amerikába, Afrikába, Oroszországba, általában az ottani, eredeti lakosságot leigázva.

Most ennek a fordítottját éljük meg. A korábbi folyamatnak gyarmatosítás a neve, tehát amivel most nézünk szembe: fordított gyarmatosításnak nevezhető. Természetesen itt nem valami birodalom küldi népeit a „lakatlan” földrészekre, hanem leginkább a globalizáció egy újabb aspektusával van dolgunk. 1989-ben a birodalom csak „visszaírt” (The Empire Writes Back), most már úton is vannak. Mondhatjuk, hogy itt Közép-Európában nem nagyon volt alkalmunk gyarmatosítani, már csak azért sem, mert mi is félgyarmati státusban éltünk – a lengyelek, a baltiak még ennyit sem élveztek –; de Afrikából, a Közel-Keletről nézve ez teljesen érdektelen: Európa az Európa.

A hatékony állam azonban tősgyökeresen európai: Európán kívül rosszul működik, gyakran egy szekta vagy csoport rabul ejti és saját érdekében gyakorolja az állam hatalmát a többiek kárára. A Közel-Keleten a határokat a gyarmatosítók hozták létre (Sykes és Picot tevékenysége erre a legkirívóbb példa), így az ezekre a területekre épített államok képtelenek voltak a politikai modernséget megvalósítani. Az eredmény: diszfunkcionális államok, amelyek erőszak nélkül képtelenek gyakorolni a főhatalmat, a közmegegyezéses hatalomgyakorlás nem jön létre, a vesztesek pedig elmenekülnek, lásd a szíriai keresztényeket. Nem bizonyult jó export cikknek a weberi állam.

*

Mi a teendő? (Oké, nem vagyok Lenin vagy Csernyisevszkij).

Ahogyan a globalizációban oly sok minden, a népvándorlási folyamat is visszafordíthatatlan, de valamennyire kezelhető, középtávon mindenesetre. Elsősorban sokkal szigorúbban kell majd felügyelni a letelepedési folyamatot, úgy, hogy zárványok minél ritkábban jöjjenek létre, vagyis meg kell akadályozni a bevándorlók magukkal hozott kulturális értékeinek újratermelődését. Amennyire csak lehet, a nagycsaládi kapcsolatrendszereket le kell bontani, mivel ez Európától idegen: igen, ez kegyetlennek tűnik, de ez egy elengedhetetlen siker-kritériuma a beilleszkedésnek.

A visszatoloncolás talán még ennél is kegyetlenebb, tömegesen amúgy is kivitelezhetetlen, de egyedi esetekben mégis alkalmazható, és ha igen, akkor kapjon szimbolikus kicsengést, hogy a lehető legszélesebb körben is érthető legyen. Egy-egy ilyen szimbolikus lépés mindkét irányba kommunikálná az üzenetet: a bevándorlók felé, hogy igenis, mégis léteznek korlátok, bármennyire is idegen, sőt visszatetsző számukra az európaiak erkölcsi rendje; másrészt Európa polgárai felé, hogy az államban mégis lehet bízni, mert képes fenntartani a többség által követelt erkölcsi szabályozást. Ilyen szabályozás nélkül sehova sem jutunk.

Sokak számára eltúlzottnak tűnhet ez a javaslat-csomag, jóllehet szociológiai alapokból indulok ki. Ugyanakkor a bevándorlási folyamatnak van még egy ezen is túlmutató olvasata: aminek tanúi vagyunk, az a strukturális erőszaknak egy válfaja (a fogalom többek között a kikezdhetetlenül baloldali David Graebertől származik). Némileg leegyszerűsítve: a népvándorlással szemben védtelenek vagyunk, akár szeretjük, akár nem; a folyamat az általunk felépített struktúrákat átszabja, a mi beleegyezésünk nélkül, tehát erőszakosan. Ez ellen engedélyezett a védekezés, a törvényes kereteken belül természetesen.

Magától értetődik: sokan egyből el fogják vetni ezeket a javaslatokat, azzal hogy embertelenek, szembe mennek az emberiességgel, megalázzák a bevándorlókat. Igen, ez is egy álláspont. Ha valaki már teljes egészében elfogadta az univerzalizmust, amely szerint csak egy egységes emberiség létezik, mert a kulturális különbségeket a gonoszok találták ki – ez a mostani poszt-liberalizmus kiindulópontja –, akkor nagyon nem fog neki tetszeni az, amit írtam. Legyen így.

De ez már nem számít racionális érvelésnek, hanem hitnek, sőt nem egyszer hiedelemnek. Tudjuk, a hívő minden a hittel szembeni ellenvetést elengedi a füle mellett, kizárja a „kényelmetlen” tényezőket, és kitartóan hirdeti saját igazságát. Hát igen, sok baj van a felvilágosodás örökségével, főként a kognitív gyarapodással, pláne akkor, amikor a tények megcáfolják legkedvesebb meggyőződéseinket.