Vendégszerzőnk, Pető Andrea történész írása.

Ha a történészt nem engedik be a levéltárba, akkor frusztráltan az interneten kutat. Ez történt az én esetemben is. Évtizedek óta hiába próbálok a szovjet levéltári forrásokhoz hozzáférni a II. világháborús nemi erőszak témájában, ezért ez a cikk azt mutatja be, hogy mi hozzáférhető a világhálón a témában 2015 március és áprilisában.

A magyarországi historiográfiai áttekintés után most arra vállalkozom, hogy a II. világháborús nemi erőszak emlékezetét vizsgáljam az orosz nyelvű források tükrében. A cikk árnyalni igyekszik a képet, hogy „az orosz” közvélemény időben változatlan, egységes és homogén lenne a Vörös Hadsereg II. világháborús nemi erőszak elkövetésének tagadásában.

Ahogy 1999-es cikkemben állítottam, a „csend összeesküvése” veszi körül a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakot.

A nemi erőszak esetében mindenki: az áldozatok és az elkövetők is érdekeltek abban, hogy ne beszéljenek az esetről. Itt az elkövetők hallgatásáról van szó, és a kérdés, hogy mikor és milyen módon néznek szembe saját, eddig tabuizált történetükkel. Ebben a cikkben ezzel az elhallgatással szemben alkalmazott három narratív stratégiát elemzem az interneten hozzáférhető orosz nyelvű források alapján.

Az első a láthatóvá tétel, amikor kortársak megszólalnak, mint szemtanúk, áldozatok és elkövetők. A második narratív stratégia az elbeszélés átalakítása. Ide két új fejlemény tartozik: az új törvényjavaslat, amely megtiltja a szovjet kommunizmus/uralom és a nácizmus összehasonlítását; valamint az ukrajnai válság hatására kialakuló, a Vörös Hadsereg etnicizálására irányuló kísérlet. A harmadik a jogi szembenézés: ide tartozik, hogy nyilvánosságra kerülnek a hadbírósági ítéletek, amelyek bizonyítják, hogy intézményes megtorlás járt a nemi erőszakért, amik árnyalnák a Vörös Hadseregről, mint „civilizálatlan ázsiai hordáról” kialakult képet. Ez a legkockázatosabb, de egyben legígéretesebb stratégia, mert magában hordja a militarizmus-kritika lehetőségét is. Mind a három narratív stratégia függ a politikai szereplők döntéseitől és a hatalmi játszmáktól.

Az itt bemutatandó források megjelenésének idejéből világos paradigmaváltást olvashatunk ki a fenti három narratív stratégia alakulásában. Míg a 2000-es évek elején még volt lehetőség az önvizsgálatra és a láthatóvá tételre, ha csak kis mértékben is, addig mára a helyzet a rendkívül limitált internetes kutatás alapján is megváltozott. A krími és kelet-ukrajnai konfliktussal a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak iránt az érdeklődés nőtt, tehát a jövőben várhatóan egyre több szó esik erről a múltbeli tényről. Nem mellékes, hogy ez hogyan és milyen keretben fog történni. Az elbeszélés átalakítása a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak etnicizálása irányába mozdult el, amely a mindennapi politikai harc részesévé vált. A szovjet katonai levéltári forrásokhoz még mindig nem lehet hozzáférni, de némely dokumentumok kikerülnek a világhálóra, ugyanakkor ezek éppen esetlegességük miatt csak kis részben befolyásolják a jogi szembenézést.

A cikkben elemzett források alapján bizonyos képet kaphatunk a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakról szóló beszédmódokról, valamint azok jövőbeni lehetséges fejlődési irányáról. A cikk végül amellett érvel, hogy a szovjet forrásokat őrző levéltárak a kutatók előtt való bezárása többszörösen hátrányt okoz majd minden szereplőnek a jövőben egyre erősödő, a II. világháború történetét körülvevő emlékezetpolitikai harcban. Csak remélni lehet, hogy nem történik újabb kísérlet a források szelektált hozzáférhetőségével a magyarországi diskurzus manipulálásra.

A források és a használhatóság határai

Az internetes forrásfeltárás különleges módszertan alkalmazását igényli: a szelektivitás, az időbeliség és a reprezentativitás figyelembevételét. Az, hogy milyen dokumentumok kerülnek ki az internetes oldalakra, teljesen ad hoc jellegű és ebből semmilyen általános következtetést nem lehet levonni. Az orosz levéltárak működése miatt egyének vagy egyéneknek vélt felhasználók tesznek hozzáférhetővé a világhálón a cikkben is elemzendő dokumentumokat, tudományosan nem értékelhető szempontok alapján.

Az interneten hozzáférhető dokumentumoknak különleges belső időbelisége van, különösen Oroszországban, ahol kísérlet történik az internet cenzúrázására. Van, amikor nem is lehet tudni, mikor került ki a szöveg, és azt meg főleg nem, hogy meddig marad hozzáférhető. (Ezzel is magyarázható, hogy ha esetleg a hivatkozásként e cikkben megadott oldalak már nem hozzáférhetők később.)

Ebből következik a reprezentativitás kérdése: mit tudhatunk meg egy ilyen elemzésből, mennyiben jellemzőek az álnéven hozzászólók bejegyzései? Ugyanakkor nem vállalkozhatom a témában megtalálható tömeges kommentek diskurzuselemzésére sem, mert hiányzik ennek elvégzéséhez a kapacitás. Csupán jelzem a cikkben, melyek azok a bejegyzések, amelyek különösen nagy visszhangot váltottak ki az olvasók között. Tehát ebben a cikkben csak egy gyors helyzetfelmérésre és leírásra vállalkozom. Ez az elemzéslehetőség abból a szempontból lehet hasznos, hogy bemutatja, a csak oroszul beszélő olvasók mit tudhatnak meg ebben a témában, ha tájékozódni akarnak és van internet-hozzáférésük.

Ami magyar (valamint német és lengyel) az áldozatok visszaemlékezéseiből megjelent oroszul

Polcz Allaine kulcsfontosságú könyve, Az asszony a fronton (1991) oroszul hozzáférhető, hiszen a Neva 2004-ben megjelentette.¹ Az előszóban a novelista, publicista Alexandr Melicsov (1947) jelezte, hogy szerinte az orosz középiskolák tanrendjében kellene szerepelnie a könyvnek. 2013-ban Moszkvában előadták Polcz művét, amely nagy visszhangot váltott ki. Ekkor Elena Volguszt kritikus a Petersburg Színházi Magazin blogjában méltatta a művet és jelezte, hogy kritizálni csak a sztálinisták és az új birodalmi álmokat kergető militaristák kritizálják.² A kommentelők, mint a „seafol” nevű felhasználó „erkölcstelennek” nevezték a darab előadását egy olyan országban, amely ilyen nagy áldozatot hozott a II. világháborúban.³ Egyes állítások szerint Polcz szövege elfogult és nem megbízható. Ez az eset jól mutatja a változó társadalmi légkört és a legfontosabb orosz érvet, a „háború igazságát”; és tegyük hozzá, az elszenvedett háborús veszteségek miatt elutasítja az „igazság a háborúban” Walzer-féle megkülönböztetését és ennek a vizsgálatát.

Alapvetően helyes lehet az az állítás, hogy Magyarország nem került az orosz netes közvélemény fókuszába: elsősorban a németországi nemi erőszak esetek érdeklik a netezőket.

2011 májusában a Podrobnoszti netes újság „Why Did I Have To Be A Girl” (Miért kellett lánynak születnem?) Gabi Köpp-önéletrajzról közöl kritikát.⁴ A könyv 2010-ben jelent meg angolul, egy évvel a német kiadás után (Gabi Köpp: Warum war ich bloß ein Mädchen? Das Trauma einer Flucht 1945, 2009). Köpp, aki 15 éves volt, amikor a Vörös Hadsereg katonái megerőszakolták, emlékeiről naplót vezetett, amely nagy nemzetközi könyvsiker volt. A szerző „Miért nem élek szexuális életet” címmel fordította le a kötet címét oroszra és hozzátette, hogy a 9 és 90 közötti berlini lakosokat egyenként 12 alkalommal erőszakolták meg. Ez jól mutatja, hogy a számok bűvölete, azaz a meghatározhatatlan meghatározásának igénye – mely ellen a Történelmi Szemlében megjelent cikkben érveltem – jelen van. Végül azzal zárja a szerző a cikket, hogy az orosz hatóságok a mai napig titkolják a szovjet katonák által elkövetett tömeges nemi erőszak tényét.

A magyarországi viták és szerzők nyomát az orosz nyelvű internetportálokon nem lehet megtalálni, ahogy hiányoznak a második világháborús nemi erőszak feminista kutatóinak munkái is. Kivételt képez a weboldalon a „Nyílt végű kísérlet az anti-győzelemre”⁵, a két fiatal lengyel történész, Joanna Ostrowska (1983) és Marcin Zaremba (1980) eredetileg a lengyel Politykában megjelent cikkének orosz fordítása a 2012 májusában.⁶ A két lengyel történész Susan Brownmiller klasszikusa (Against Our Will: Men, Women and Rape, 1975) alapján szakítanak a „háború az háború” strukturális érvelésével. A szerzők a nemi erőszakot mint háborús fegyvert elemzik, tehát a nemi erőszakot az általam a korábban a Mandineren megjelent cikkben meghatározott intencionalista módon értelmezik. Sokszínű forrásbázisra alapozva (nők levelei, interjúk, rendőrségi jelentések) és Antony Beevor (például a Berlin, 2004 szerzője) angol hadtörténész munkái alapján mutatják be a szovjet katonák lengyelországi tetteit.

A láthatóvá tétel: a szemtanúk megszólalnak

A (még meglévő) digitális hozzáférés teret nyitott az emlékezőknek. Érdekes, hogy mégis milyen kevés olyan netes projektum létezik, amik a most már olcsó és könnyen hozzáférhető technológiával ezt kutatnák és hozzáférhetővé tennék. Szvetlana Alekszijevics 1985-ös, először Minszkben megjelent könyve: A háborúnak nem nőies az arca (U vajni ne zsenszkoe lico) áttörést jelentett a szovjet nők háborús részvételének elemzésében. Interjúkat készített a női veteránokkal, hogy megtudja, milyen volt a harcoló nők szempontjából a II. világháború. Az interjúkötet, amely módszertanilag több kívánnivalót hagy maga után, további kutatásokat inspirált. 2015 májusában, harminc évvel az első megjelenés után a Gordon nevű online újság a korábban a kötetből kicenzúrázott részeket közölte.⁷ Ebben a férfi és női veteránok a szovjet hadseregben megtapasztalt szexuális zaklatásról és bűntényekről beszéltek. Az egyik levelet, amelyet eredetileg a megjelent kötetből kihagytak, egy olyan katona írta, aki bevallottan maga is részt vett a német nők megerőszakolásában.

Leonyid Rabicsev háborús veterán neve gyakran előkerül a nemi erőszakkal kapcsolatban az orosz nyelvű forrásokban. 2005-ben a Znamya megjelentette az emlékiratait, melyben részletesen írt a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakról. Az élményei írásba foglalását vezeklésként határozta meg. Ez érdekes, új, eddig nem ismert vallásos keretet nyit meg az emlékezés folyamatának. Olga Ilnickaja, az író és újságíró ugyanakkor a szöveg elpusztítása mellett érvelt a már ismertetett okok miatt.⁸

A szemtanú megszólalásához tartozik, hogy a videómegosztón található felvételen egy szovjet háborús veterán név nélkül nyilatkozik. Magáról azt mondja, hogy ő személy szerint semmi ilyet nem követett el, míg mások igen, és részesnek érzi magát a bűntényben.⁹

Ha bármilyen megállapítást lehet erről az öncenzúrázásról tenni, akkor az az, hogy sem olyan társadalmi közeg, sem olyan emlékezetpolitikai normaújítók (civil aktorok) nem láthatóak a neten, akik a Vörös Hadsereg veteránjait a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak ügyében kérdeznék és eredményeiket hozzáférhetővé tennék. Míg a katyni mészárlás szovjet dokumentumait a „Memorial” nevű nagy múltú, a sztálinizmus bűneit kutató civil szervezet most hozzáférhetővé tette, a háborús nemi erőszak nem tartozik a kutatott témáik közé.¹⁰ Az orosz kormány civil szervezetek működését ellenőrző politikája miatt ilyen civil kezdeményezések megjelenése nem várható a közeljövőben.

Az elbeszélés átalakítása: emlékezetpolitikai harc Oroszország és Ukrajna között a háborús nemi erőszak ügyében

A társadalmi közeg megváltozása az elmúlt időszak legfontosabb fejleménye. Az apró önkritikus lépéseket felváltotta az a törvényjavaslat, amely börtönnel büntetné azokat, akik a náci és a szovjet történelmet összehasonlítanák. Ezt a helyzetet csak komplikálja az Ukrajna és Oroszország közötti „ki a fasiszta?” vita, amelyhez a nemzetközi történészek is hozzászólnak.

A Krím megszállása és a kelet-ukrajnai harcok élesedésével egy időben a II. világháborús nemi erőszak kérdése új megvilágításba került. Az ukrajnai hivatalos történeti diskurzusban a szovjet katonák hirtelen „oroszok” lettek, akik tömeges nemi erőszakot követtek el. Ezzel Ukrajna számára megnyílt a lehetőség, hogy úgy használja fel a putyini Oroszország felkorbácsolta II. világháborús kultuszt, hogy a felelősséget a háborúban elkövetett bűnökért „az oroszokra” hárítsa. Az ukrán hivatalos emlékezetpolitikai harc a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak tényét instrumentalizálja és etnicizálja anélkül, hogy a kérdés lényegét érintené és a háborús nemi erőszak jelenségével valódi szembenézést hozna.

2013 júniusában a vezető orosz ellenzéki portálon, a Grani.ru-n a történész Boris Szokolov (1967), aki Berija, Sztálin, Molotov és Leonyid Brezsnyev életrajzával is foglalkozott, bejegyzésben kritizálja azt a törvényt, amely a nácizmus bűneinek tagadását büntetné.¹¹ Érve, hogy ez a Vörös Hadsereg által elkövetett háborús bűntetteket láthatatlanná teszi, köztük a több százezer német, osztrák, magyar, lengyel, cseh, szlovák, szerb elleni, illetve a balti államok területén elkövetett bűnöket. A forrásai között a német, magyar hatóságok jelentései, vallomások, interjúk, naplók szerepelnek. Hivatkozik továbbá hadtörténészek, Joachim Hoffman, Anthony Beevor, Ungváry Krisztián munkáira, valamint a szemtanúk Vaszil Bikov, A halottaknak nem fáj, (1988) szerzőjére, Alexander Szolzsenyicinre, a haditudósító Lev Kopeljev és a veterán Leonyid Rabicsev visszaemlékezéseire.

Az emlékezetpolitikai harc élesedését jelzik a 2007 májusában jelent meg a bejegyzés („A szovjet katona erőszakoló”) „tapirr” felhasználótól, aki szerint 1941 és 1945 közötti időszak a „barna” és „vörös” fasizmus közötti harc ideje volt. Julia Latynina újságíró és író műsorából közöl részletet, amelyet az Echo Moskvi, talán az egyetlen független orosz rádióadó számára készített. Az adás már nem hozzáférhető, de a műsor leiratát a cikk második felében ez a felhasználó beidézi. Latnyina is Rabicsev visszaemlékezését használta, amely élénk visszhangot váltott ki a hallgatókból: véleményük szerint a visszaemlékező eltúlozta a jelenséget és kifogásolták, hogy maga Rabicsev, amikor a Vörös Hadseregben szolgált, miért nem akadályozta meg a tömeges nemi erőszakot.¹² Ezzel személyes felelősséget firtatva sikerül elkerülni a strukturális okokkal való mély szembenézést.

2009. februárjában Mark Szolonyin – sok nagy visszhangot kiváltó, kiválóan adatolt, a II. világháború történetével foglalkozó cikk és kötet szerzője – a saját blogján bejegyzést közölt „A győzelem tavasza: Sztálin elfelejtett bűne” címmel. ¹³ Itt amellett érvel, hogy a nemi erőszak csak egy része volt azoknak a bűntényeknek, amit a Vörös Hadsereg Európában elkövetett. Arra figyelmeztet azonban, hogy a túlzott hangsúly a nemi erőszakon elfedi az egyéb szovjet háborús bűnöket, mint ahogy ez egyes orosz hadtörténészek teszik, ahogy Gareev vagy Rezsevszkij tette 2005-ben Trud-ban megjelent cikkükben.

Szolonyin hivatkozik az akkor már nyugdíjas, de korábban a hivatalos német hadtörténész Joachim Hoffmann kritikátlan németpártisága miatt támadott, 1995-ben megjelent könyvére: Sztálin megsemmisítő háborúja (Stalins Vernichtungskrieg 1941-1945), ahol nagy részletességgel foglalkozik a Vörös Hadsereg által elkövetett nemi erőszakkal a német területeken. Szolonyin állítja, hogy míg a szovjet civilek jól bántak a német hadifoglyokkal, addig a szovjet katonák brutálisan viselkedtek a német civilekkel. Ezt Szolonyin a katonai fegyelem összeomlásával és a szovjet hadsereg a németektől különböző különböző minőségével magyarázza. A felelősség kérdésében a történész Sztálint tekinti első számú felelősnek, valamint felhívja az oroszok figyelmét, hogy osztozzanak az ország felelősségében. Ebből az érvelésből látszik, hogy a II. világháborúban elkövetett nemi erőszak kérdése a sztálinizmus megítélése körül kialakult viták túsza lett.

2009. februárjában az „Ukrainets” felhasználó posztolt „Berlin 1945. Az orosz katonák 2 millió nőt erőszakoltak meg” címmel, mely 14 oldalnyi kommentet hozott az ukrán médiaportálon, a Censor.net-nek.¹⁴ Itt nyomon követhető a Vörös Hadsereg etnicizálásának stratégiája. A szerző idézi a nemi erőszakot túlélt Ruth Irgmant és a témában publikáló német történészéket, Silke Satjukowot, Jochen Staadtot és az amerikai történészt, Norman Naimarkot.

A téma vonzza a szélsőséges nézeteket is. Alexej Siropaev (1959) publicista, az orosz szélsőjobboldali médiában aktívan publikáló közíró 2009. májusában blogján „Az ismeretlen nemi erőszakoló” címmel tett közzé egy cikket, amit 34 oldalnyi komment követ.¹⁵ A személyes hangú cikk főleg a németországi esetekre koncentrál és elsősorban a forrásokat ismerteti. A hírhedt Ilja Ehrenburg-szöveget – melyben a német nők megerőszakolására buzdította a szovjet katonákat – követi Lev Kopeljev, Leonyid Rabincsev, majd Szolzsenyicin idézete. A német pilóta, Erich Hartmann emlékiratait (Az ég ura, 1998), valamint a hidegháborús antikommunista hadtörténész Joachim Hoffmannt (1930-2002), a népszerű stílusban író, a szovjet levéltárak forrásaira is alapozó Antony Beevor (1946) műveit is idézi. William Pierce (1933-2002) amerikai neonáci szovjetellenes (mert számára a szovjet zsidót jelent) műveit is idézi, mert illik a szerző szovjetellenes értelmezési keretébe.¹⁶

2014 decemberében Misa Verbitskij (1969), az ellentmondásos politikai aktivista és blogger, az Eurázsia Párt tagja „tiphareth” néven posztot közölt „A szovjetek által elkövetett tömeges nemi erőszak” címmel.¹⁷ A cikk, mely angol és orosz nyelvű források összeállítása, a háborús veterán Zakar Agranenko, Vaszilij Grosszman (az Élet a sors (2013) szerzője), valamint Natalija Gesze haditudósítók munkáira és a Wikipediára alapul. A szerző a német nők megerőszakolását a Krím annektálásához hasonlítja. A szerző a szovjet háborús bűnök nyilvános tárgyalására szólít fel annak érdekében, hogy a sztálinizmus visszatérését megakadályozza.

2015 májusában ugyanezen a weblapon¹⁸ Nikulin veterán „Emlékezés a háborúra” címmel közölt bejegyzést, melyben nemcsak a német nők, de a szovjet katonanők ellen a Vörös Hadseregben elkövetett nemi erőszakról is ír.¹⁹ E két utóbbi példa azt bizonyítja: az ukrajnai konfliktusnak lehet olyan következménye, hogy mégis megjelennek megalapozott kritikus vélemények a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakról és a militarizmusról.

A jogi szembenézés: a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak büntetésének levéltári forrásai

A digitalizálás az orosz levéltárakat is elérte, nem függetlenül az emlékezetpolitikai harcoktól: a II. világháború hősei emlékének megőrzése elsőbbséget élvez. 2012 szeptemberében az „allin” nevű felhasználó közölt dokumentumokat a világhálón ebből a nyilvános gyűjteményből (Obschestvennaya Baza Dannyh Memorial), amelyet az Orosz Föderáció Hadügyminisztériuma működtet.²⁰

A dokumentum a 26. Hadsereg 3. Számú hadbíróságának az anyaga, amely 1945. április 19-i keltezésű és az eredeti az Orosz Föderáció Hadügyminisztériumának Központi levéltárának 5. osztályán található.²¹ Hasonló dokumentumoknak is fent kellene elvileg lenniük az OBD-Memorial weblapon, de már (még) nem hozzáférhetők. Ezekhez a dokumentumokhoz a levéltárban csak akkor lehet hozzájutni, ha rokonsági fokot tud valaki igazolni. Ez a személyiségi jogi védelem egyben a kutatást is lehetetlenné teszi, hiszen a katonák neveit nehézkes megtudni; és nem minden katona követett el bűntényt, amiért hadbíróság elé állították volna, még ha az egyes egységek névsora rendelkezésre is állna.

A gyűjteményben van magyar nők ellen elkövetett atrocitásokról árulkodó dokumentum is: többek között egy hadbírósági ítélet egy kilencéves magyar lány ellen elkövetett nemi erőszak és egy magyar nő meggyilkolása ügyében.²² Mindenesetre a dokumentum cáfolja azt a korábban közkedvelt vélekedést, hogy a nemi erőszakot elkövetőket vagy ott helyben lelőtték vagy büntetlenül megúszták. A dokumentum, melynek egy oldala került fel a netre, azt bizonyítja, hogy a Vörös Hadseregben is működött a belső ellenőrzési mechanizmus: akik megszegték a katonai előírásokat, azok hadbíróság elé kerültek.

Kik, hogyan és milyen bűnökért kerültek a hadbíróság elé? Kinek készült a szigorúan bizalmas összesítés? Mennyiben volt jellemző ez a szigorú ítélet a Vörös Hadsereg egészére? Végrehajtották-e az ítéletet? Ezekre a kérdésre akkor tudunk majd választ adni, ha szisztematikus kutatást lehet majd a szovjet katonai iratokat őrző levéltárakban folytatni. Ebből az összefoglaló iratból, melyhez nyilván hozzátartoznak vagy -tartoztak az egyes perek iratai, az látszik, hogy a nemi erőszakot jelentették és 10 év büntetőtáborban való elzárással büntették. A szovjet katonai levéltárban végzett szisztematikus kutatás hiányában csak feltételezéseink lehetnek a szovjet hadsereg működéséről, a katonák életéről. Ha ez valóban bekövetkezik, akkor megváltozhat az elbeszélési mód.

Összefoglalás

Ez a II. világháborús nemi erőszakot kutató egyéni és behatárolt intézményi kutatási lehetőségeinek meghaladásának szándékával született cikk az interneten hozzáférhető orosz nyelvű forrásokat szelektivitás, az időbeliség és reprezentativitás figyelembevételével elemezte abból a szempontból, hogy azok mennyiben járulnak hozzá a szovjet katonák által a II. világháborúban elkövetett nemi erőszak történetét körülvevő „csend összeesküvésének” megtöréséhez.

A témában az interneten érzékelhetően növekvő aktivitás jelzi, hogy ugyan civil szervezetek és feminista történészek részvételének hiányában, de növekszik a téma jelenléte az orosz nyelvű világhálón. Kérdés, hogy a Vörös Hadsereg katonái által elkövetett nemi erőszakról folyó diskurzus mennyiben tud túllépni a leegyszerűsítő áldozatiság intencionalista és strukturalista magyarázó elvein.

Egyelőre csak a Vörös Hadsereg etnicizálása és a hidegháborút idéző retorika visszatérése a jellemző a világhálón hozzáférhető anyagokra. Megváltoztathatná a diskurzust egy alapos levéltári kutatásra alapuló, korszerű monográfia, amely a szovjet katonai források módszertanilag megfelelő feldolgozására vállalkozna. Reméljük, erre nem kell sokat várni.

Köszönet Sántha Istvánnak és Alexandra Skorihnak a cikk megírásához nyújtott segítségükért.

***