Kommentszűrés
’15 máj
20
13:31

Holnap vs. Honlap − Békés Márton és Böcskei Balázs Ki! című könyvéről

Írta: Redakció

ki_2.jpg

Vendégszerzőnk, Iványi Márton írása.

Békés Márton és Böcskei Balázs Ki! című könyve maga is egy spektákulum, a társadalmi valóság nem debord-i (2006) értelemben vett, sajátos reprezentációja: (1) egy igényes, irodalmi értéket képviselő, esztétizált vízió.

Nincs kétségem afelől, hogy a benne rejlő vitaindítási potenciál tükrében a 2015-ös év egyik legfontosabb magyar nyelvű prózai műve került hozzám az egyik könyvpalota filozófiai polcainak egyikéről.

Ugyanis egyes fogyasztásszociológiai-szociálpszichológiai jelenségekre érdemes odafigyelnünk – ilyen a modern társadalom által létrehozott homo consumens (Fromm, 1997) és ezzel összefüggésben az úgynevezett brand-identitások világa (Békés-Böcskei, 2015: 55, az, hogy csak látszólag van meg mindenünk (2) (2015: 10); a kényszeres check-in tevékenységek hátterében húzódó, nárcisztikus személyiség (Fáber, 2015); vagy a debord-i spektákulum társadalmának megnyilvánulásai, amelyek során az öntudatára ébredt áru képeken keresztül kommunikál (2015: 54).

Ahogy „a kibernetikai gyarmatosítást folytató cégek” (2015: 70) tevékenysége és növekedése, a Big Data (2015: 69-73), vagy az NSA amerikai megfigyelési botrány reáliái és azon kérdések is elgondolkodtatóak, vajon őszintébbek vagyunk-e a webes felületű keresőrendszerekhez mint családtagjainkhoz, barátainkhoz? (2015: 49) A szerzőpáros gondolatmenetével nincs egyedül, hiszen a távolról sem csak a diktatúrákra jellemző online megfigyelés különösen más kommunikációs eszközök – például a zárt láncú tévérendszerek, a tömeges nyílt online kurzusok (a.m. ingyenes online szabadegyetemek – MOOC) vagy a globális helymeghatározó rendszer (GPS), esetleg a nemzetek feletti szinten bevezetett, (rendvédelmi?) szerveket automatikusan riasztó segélyvonal – virágzásával egyidejűleg sokakban kelti a hétköznapi emberektől az akadémiai szféra számos gondolkodójáig azt az érzést, mintha a mindennapjaink mögött a panoptikusság fekete árnyéka húzódna (Iványi, 2014).

A fentiek mentén felmerül a kérdés: tényleg akkora hatást – vagy a szerzőpáros szavaival: kényszert (2015: 63) gyakorolnak egyes új infotech és egyéb technológiák az életünkre, mint ami már Manuel Castells (2005) óta tudományos berkekben közhely-számba megy? Biztos, hogy ezek az eszközök és alkalmazások egyszer átveszik a hatalmat és a világ célirányosan tart a „digitalizált káosz” (2015: 69) felé? Törvényszerű-e, hogy megelevenedik az emberi evolúció biotechnológiai befolyásolásával járó, fukuyama-i (2003) poszthumán jövendő lidérce, mégpedig előbb, mint a fenntarthatatlan fejlődéssel, a klímaváltozással összefüggő vagy a Föld túlnépesedéséhez kapcsolódó egyéb problémák? 

Nagy erénye a Ki! című könyvnek, hogy tematizálja ezeket a kérdéseket. Azonban valahol itt is válik el a földön maradó, józan vitaindítástól és lényegül részben át „riogató” disztópiává a könyv, aminek élénk metaforikus nyelvezetét és frappáns fejezetcímeit helyenként beárnyékolják egyes normatív érvénnyel bíró megfogalmazások („az igazi férfi”, „az igazi ellenállás”, „katona az”, 2015: 78-80, 118, 120) 

A digitális technológiáktól való idegenkedés és azok feltételezett hatalma miatti nyugtalanság, illetve az irántuk érzett digitális utópista, új vallást idéző, hipnotizált ámulat lényegében egyazon modernista, technológiai determinista érem két oldala. Posztulátumuk közös, ezt szemlélteti a Ki! című könyv és annak társszerzője, a technopesszimizmus iránytűje által vezérelt Békés Márton (2014) történész is, aki úgy látja, hogy „életünkre ma a technológiai fejlődés (és nem mondjuk a vallás, a szociális igazságosság elve, új politikai eszmék, vagy a művészet) fejti ki a legnagyobb hatást. A technológiai fejlődés egy-két évtizede szinte kizárólag az infokommunikációs eszközök és hálózatok kapacitásának bővüléseként értelmeződik. Ez a drámai változásokat generáló aktor mélyebb hatás fejt ki gazdasági szerkezetünkre, szociális kapcsolatainkra, kulturális viszonyainkra és lelki életünkre, mint gondolnánk.”

A szerzők teleologikus eszmefuttatása és víziói a technológia hatalmáról és az azt felváltó új korszak bekövetkeztének hajnalpírjáról – feltételezésem szerint – éppenséggel a digitális utópisták (vagy: infotech-optimisták, 2015: 70) nyikorgó malmait segíti friss vízhez; hiszen ironikusan ugyanazon technológiai determinista közös nevezőből merít, mint az utóbbiak. Ennél fogva, ha úgy nézzük, egy tőről fakad Russell W. Neuman, Stephen Coleman vagy Corteau-Hoynes nézeteivel.

Miközben a szerzők joggal utasítják vissza azt a narratívát, az infokommunikációs eszközök és csatornák mindenütt jelenlevőségének, magától értetődőségének a.m. hatalmuknak a hirdetése és közvetítése éppenséggel maguknak a digitalis utópistáknak a nézeteit és „forradalmi változásokról” értekező metanyelvezetét visszhangozza, utóbbiak önbeteljesítő jóslataihoz hasonlóan. Ahelyett, hogy a valódi reflexivitás nyerne teret és az ember át kezdené gondolni saját szerepét ebben a kontextusban. Mindannyian tudjuk ugyanis – belértve a legfanatikusabb „geek”-eket is – hogy az élet igazán „nagy” pillanatai nem oszthatók meg, az elektronikus eszközök kikapcsolhatók – ahogy végül a 2001 Űrodüsszeia fedélzeti számítógépe, HAL 9000 is – és nem válhatnak igazán társunkká sem, hiszen nincs bennük empátia. (3) A hősugárzó nem kapcsol be automatikusan, ha az ember fázni kezd és nem is ölel át.

Elgondolkodtat a könyv, ám nem ad választ abban a tekintetben, hogy pontosan mi a gond egyes klisék tárgyaival, konkrétan például a fóti kézműves sörrel vagy a rozéfröccsel? Az egységesülő, uniformizálódó közízlés és a hagyományos fogyasztási minták helyébe lépő újak – hangzik talán a válasz, de akkor már inkább a lokális termék, mint a globális, nem?

Sok igazságot hordoz a VII. kerület leírása is, ugyanakkor nem esik szó arról, hogy a közelmúltban szerencsére nemcsak agresszív, tolakodó és valóban ízléstelen közterületi óriásreklámok tűntek fel a kerület tűzfalain, hanem olyan muráliák is, mint a magyar labdarúgó-válogatott Wembley-ben aratott, 6:3-as győzelmére emlékező, korabeli napilap vagy a budapesti Lengyel Intézet által is támogatott, magyar-lengyel barátságot allegorikusan, közös gyökérzetű tölgy összefonódásaként ábrázoló óriásplakát is. 

Van egy színtere a Ki! által tárgyalt térvesztésnek, kiszorulásnak, amely a könyv gondolatmenetéhez szervesen illeszkedhetne, ám nem kerül szóba: ez a modern labdarúgás. Az immár Groupama Arénára átnevezett, 90 fokkal elforgatott, futurisztikus stadion, a szurkolókat felváltó, lelátókon magukról okostelefonjaikkal fényképeket készítő nézők és legfőképpen a biometrikus sablon, amelyről az ultra-közegben (4) úgy tartják, hogy világszerte is egyedülálló és talán csak a NASA alkalmaz hasonlót, mind-mind a Ki! által sugallt folyamatokat tükrözik.

Ami a tér kérdéseit illeti: józsefvárosi lakosként úgy látom, hogy a tér megújulása vagy változása nem feltétlenül vezet társadalmi megújuláshoz – ilyen logika mentén adódik a feltételezés, hogy talán a belváros térnyerése sem hat ki a közösség lélektanára?

Nem világos, hogy a „régi idők” iránti nosztalgia pontosan mire irányul – anélkül, hogy a szerzők egyes következtetéseivel, mint ami a Belvárosban végbement, vitába szállnék. Talán a szerzőpáros által ideálisnak tartott Budapest valami olyan, mint az Ottlik Géza (1959: 286) által leírt Kálvin tér a két világháború között? „Régen minden valamilyen volt. Nemcsak az érdekes vagy különös, vagy jó dolgok, hanem jóformán akármi, bármilyen pillanatban. A Kálvin tér szökőkútja és maga a Kálvin tér, bármikor; gyalog vagy villamosról, estefelé vagy iskolába menet, eső után, tavasszal, télen, jókedvűen, rosszkedvűen, mindig valamilyen volt, mindig teljesen más, és telve tartalommal. Létezett, minden pillanatának megvolt a teljes lényege, ha nem is lehetett nevén nevezni, mi volt az voltaképpen. Megfoghatatlan, mély boldogság és végtelenség lappangott minden dolgok alján és a múló időben.” (5)

Vagy inkább a kilencvenes évek nosztalgiája a vezérlő szellem a könyvben, amely ironikusan összecseng az amerikai efemer egypólusú világrendet elhozó, később szertefoszló ’90s aranykor iránt érzett (és stratégiai célok mentén generált) vágyakozással (Brzezinski, 2013: 73)? Szerintem nem lehet ilyesmiről szó, hiszen ez is globalizmus lenne.

Alapvetően egyetértek az új urbánus aktivizmus vélt elitista jellegének provokatív és merész kidomborításával (2015: 82-87), szintén jelentős társadalmi kérdésről van szó. Ugyanakkor az új urbánus aktivizmus az egyik oldalon, illetve a nem-új vagy nem-urbánus aktivizmus a másik oldalon, az ők és a nem-ők, bentiek-kintiek, letelepedett-nomád dichotómiák merevsége mintha figyelmen kívül hagyná egy összetett, posztmodern társadalmi valóság árnyalatait.

Kétségkívül eredeti és értékes része a könyvnek a (magyar) történelmi mozzanatokat is felsorakoztató, nomádok életét és az irreguláris gerilla harcmodort bemutató fejezet (2015: 89-98); és e szerkezeti egység ad otthont a külváros és belvárosi határmezsgyéjén kialakuló életérzés közelmúltban megjelent egyik legkihívóbb, szépirodalmi minőségű szociográfiai fejtegetésének is (2015: 99-108).            

Ami az új, szebb kor eljövetelében visszaköszönő, prófétai-váteszi felfogást illeti, Marx és Nietzsche után már az ember nemigen veszi mindazt komolyan. Az ellentámadás sikerének ígérete, a Ki!-hadüzenete a hajnalpír és az osztály nélküli társadalom utópiáit követően engem már nem képes mozgósítani, de nem is feltétlenül kell így kontextualizálni e könyvet – hiszen az mindenekelőtt irodalmi alkotás.

***

Békés Márton és Böcskei Balázs, Ki! Budapest: L’Harmattan, 2015
128 oldal, ISBN 978-963-414-013-9

***

(1) Itt Guy Debord (2006) francia marxista teoretikussal ellentétben, aki a spektákulumra olyan tárgyiasult világlátásként és olyan társadalmi viszonyként tekint, amely képek által közvetíttetik, egyszerűen csak arra kívánok utalni, hogy a Ki! című könyv is megélt tapasztalatok reprezentációja, funkciójában megegyezve a középkori spektákulumokkal, vagyis látványos színjátékaival, egy szó mint száz: irodalmi műalkotás, nem pedig tárgyilagos dokumentációja társadalmi viszonyoknak.

(2) Ez a jelenség Csíkszentmihályi Mihály szavaival (1997: 15) az egyre növekvő elvárások paradoxonja, amely azt sugallja, hogy az élet minőségének javítása megoldhatatlan feladat, lényegében, mondhatni egy sajátos zénóni apória.  

(3) A ‘még’ időbeliségének zsigeri kitétele és azon meggyőződés, hogy ellenségeinkké válnak, indokolatlan társadalmi pánikot kelt, ami ezen kérdések józan megvitatását aknázza alá.

(4) Érdekesség: a szóban forgó ultrák, mint ellen-hegemónikus aktorok szellemi elődei, legitimációs ősei éppenséggel a könyv által történelmi szerepük miatt méltatott ’56-os forradalmárok és részben a „külvárosi népiséggel” azonosuló, szociológiailag megragadható mintáik is tulajdonképpen hasonlóak.

(5) Az Iskola a határon című könyv narrációja világossá teszi, hogy a valami valódiságát, egyáltalán: valamilyenségét illető értékítélet objektív tény gyanánt nem biztos, hogy létezik, hanem az valójában a szubjektív szellem konstrukciója, s annak relevanciája függ az egyén formátumától, személyes sorsától – így életkorától is.  

***

Bibliográfia

Baudrillard, Jean (2006): A szimulákrum elsőbbsége in: Kiss Attila Attila, Kovács Sándor és Odorics Ferenc (szerk.): Testes könyv I. Szeged: ICTUS és JATE, Irodalomelmélet Csoport

Békés Márton és Böcskei Balázs (2015): Ki! Budapest: L’Harmattan
 
Brzezinski, Zbigniew (2013): Stratégiai vízió – Amerika és a globális hatalom válsága. Budapest: Antall József Tudásközpont

Castells, Manuel (2005): A hálózati társadalom kialakulása. Budapest, Gondolat–Infonia

Csíkszentmihályi Mihály (1997) FLOW: Az áramlat. A tökéletes élménypszichológiája. Budapest: Akadémiai Kiadó

Debord, Guy (2006): A spektákulum társadalma. Budapest: Balassi: BAE Tartóshullám (átdolgozott változat)

Fáber, Ágoston (2015): A reflektálatlan reflexió gyakorlata, avagy a narcisztikus személyiség és a Facebook. Dinamo Blog.

Fromm, Erich (1997): On Being Human. London: Continuum

Iványi, Márton (2014): Közösségi média: a nyilvánosság elektronikus agorája vagy posztmodern panoptikum? Hatalmi válaszok a közösségi média kihívásaira. Médiakutató, 2014/2. Szám.

Ottlik, Géza (1959): Iskola a határon. Budapest: Magvető

Címkék: jövő irodalom város társadalom szabadság technológia Budapest Békés Márton Böcskei Balázs Ki!

A bejegyzés trackback címe:

http://mandiner.blog.hu/api/trackback/id/tr417475806

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.