„...hiszen ahány városállam eddig még más néppel társult és későbbi bevándorlókat fogadott sorai közé, legnagyobbrészt összetűzött velük...” (Arisztotelész: Politika)
Mindezt arról írja a derék sztagirita, hogy Szübarisz polgárai, miután a krotoniak legyőzték és elűzték őket, az Athén által szervezett új telepesekkel megalapították Thurioi gyarmatát. Sehogyan sem tudtak azonban meglenni egymással, és az újonnan érkezett telepesek innen is elűzték az őslakos szübarisziakat. Immár egyedül távolabbra, a Traeis folyó környékére vándoroltak, ahol aztán új várost alapítottak.
Arisztotelész – a realista zseni – ezúttal sem tévedett. A „Politika” című művében még számos hasonló példát hoz, amelyek mind azt bizonyítják, ami a tétele is: nem lehet az idegenekkel együtt élni. A beszivárgó bevándorlás következményeiről mi magyarok igazán sokat tudnánk mesélni. De emlékezzünk Koszovóra vagy legutóbb Ukrajnára is.
A Charlie Hebdo „affér” kapcsán százával jelentek meg ilyen-olyan publicisztikák, amelyek szinte az összes bornírt ostobaságot összehordták, amiket korunk egy civilizációk közötti összecsapásról állítani szokott. Érdemes talán ezeket megvizsgálni egyenként is.
*
A legtöbb ilyen vélemény a szólásszabadság témáját feszegeti, amely ugyebár – az uralkodó emberijogizmus felől nézve – alapvető emberi jog. Az emberi jogok azonban ugyancsak kétes fogalmi konstrukciók, hiszen például az élethez való jogból hibátlan logikával levezethetők az élelemhez, lakáshoz, munkához, fizetéshez, ingyen sörhöz és az örök élethez való „jog” is, hiszen ezek elengedhetetlenek az „élethez”, ahogyan azt ma értjük.
A szabad szóláshoz való jog azonban a cifrábbak közé tartozik. Mindenekelőtt, az emberek egy részének van véleménye, ez az egyén tudásának vagy tudatlanságának, előítéleteinek, társadalmi rutinjának következménye. Ez az élete során szükségképpen és időről időre kialakul a fejében, nem pedig „joga” van hozzá. A modern szcientista világnézet szerint egyszerű anyagcseretermék, és mint ilyen, csak hordozójával együtt tiltható be. Teljesen más lapra tartozik, amikor a véleménnyel bíró egyén a véleményét megosztja másokkal is. Ez már társadalmi cselekvés, amelyet – a többi társadalmi cselekvéshez hasonlóan – az adott társadalom szabályai korlátoznak, olyképpen, hogy amit a közvélekedés „rossznak” tart, azt tiltják. Azért tiltják, mert pontosan tudják, hogy a szó a leghatalmasabb fegyver. A legtöbb társadalomban például tilos valaki vagy valakik legyilkolására buzdítani − kivéve természetesen a háborúkat, mert olyankor nem szabad felhívni valakit az ellenség megkímélésére, hiszen az, akkor és ott ugyebár hazaárulás.
Ha történetileg nézzük, a szólásszabadság jelenleg uralkodó felfogása – mint annyi más furcsa dolog – a francia forradalom (az utolsó rabszolgalázadás, ahogyan Nietzsche nevezte) terméke. Követelésének célja akkoriban nagyon is konkrét volt: a felvilágosodás nagyjai szerették volna szabadon lázítani a csőcseléket a király és elsősorban az egyház ellen. Az ilyesforma propaganda eszköze elsősorban már az idő tájt is a gúny volt. Mert az emberek már akkor sem voltak vevők az ateista filozófiai fejtegetésekre vagy az egyház- és társadalomszociológiai vizsgálatokra, viszont jót tudtak röhögni a kövér, parázna egyházfikról készített gúnyrajzokon. Mindenkit a saját színvonalán lehet meggyőzni valamiről. A hatalomra került forradalom azután egyből kanonizálta is a szólásszabadságot, és legott el is kezdte guillotine segítségével kiirtani azokat, aki éltek is vele, de nem dicsőítették a forradalmat. Ekkor azonban már késő volt: a szellem kiszökött a palackból és nem akaródzott neki visszamenni.
Még ezzel sem lett volna különösebb baj: a szólásszabadság azon dolgok közé tartozik, amelyeket teoretikusan, konzisztens logikával sem korlátlanul tagadni, sem korlátlanul helyeselni nem lehet. A probléma az, hogy az idők folyamán a nekivadult skriblerek óriási és egyre növekvő tömegei kezdtek harcolni az emberek figyelméért, hiszen ebből éltek. A tömegek korában azonban nem lehet mással felkelteni ezt a bizonyos figyelmet, mint egyre durvább és obszcénebb blaszfémiával: különösen jellemző ez az internet népére.
A szavak, a gondolatok szabad versenye nem a minőség irányába visz, hanem éppen ellenkezőleg. A szólásszabadság értelmes korlátja az lenne, ami nem jellemző korunkra: a stílus. Bár megjegyzem, az undorító stílus és aki használja, együtt tökéletesen megvalósítják forma és tartalom kívánatos egységét – az undorító szavak mögött megfelelően undorító emberek találhatóak, elég csak a blogok kommentfolyamaiba beleolvasni.
A hiten, valláson – bárkik hite és vallása is legyen – gúnyolódni sötét dolog, különösen ilyen obszcén módon. Akik ezt teszik, többnyire sejtelmük sincs, hogy miről is gúnyolódnak. Különösen érdekes ez a gúnyolódási szabadosság olyanok klaviatúrájából, akik amúgy hihetetlen érzékenységgel bírnak a kisebbségek iránt – már ha nem gyűlölik éppen őket, mint például a vallásosak kisebbségét. Nekik kéne elgondolkodni azon, ha lenne mivel, hogy a hittel bíró emberek – pontosan az általuk oly nagy élvezettel idézett statisztikák szerint – kisebbségben vannak napjainkban, és mint ilyenek, védendő érzékenységűek. Tudom, a stílust és az érzékenységet nem lehet számon kérni. Vagy van valakinek, vagy nincs, és akinek eddig nem volt, annak ezután sem lesz.
*
Létezik a szólásszabadságnak egy manapság ugyancsak divatos megközelítése is, ez úgy akar rá tekinteni, mint egy ún. garantált alapjogra. Kétségtelen, hogy az alkotmányok, törvények és más effélék „garantálják” a szabad szóláshoz való jogot. Persze csak akkor és annyiban, amennyiben a törvények alkotóinak az érdekében áll. Ezt annál is könnyebben adják, mert a nyilvánosság fórumait, az információkhoz való hozzáférést egyre kifinomultabban tudják manipulálni. Vajon a médiából áradó hazugság és félinformáció is belefér a szólásszabadságba?
A másik központi elbeszélés forma – amely visszaköszön Kardos Gábor Mandineren publikált írásában is – a fehér ember, a „nyugat” bűnössége a Közel-Kelet és Észak-Afrika népeivel szemben. Természetesen ez is több sebből vérzik. Először is, a közel-keleti népeket nem az európaiak, hanem az Ottomán Birodalom gyarmatosította közmegelégedésre, és éppenséggel a függetlenségüket köszönhetik az európaiak békéjének. Az 1,4 millió iraki halott, akikre a szerző hivatkozik, nem elsősorban az európaiak vagy amerikaiak fegyvereitől halt meg, hanem a véreskezű Szaddam bukását követő törzsi és bandaháborúkban, illetve mostanában az Iszlám Állam tevékenysége nyomán. Szaddamnak a legvérmesebb álmaiban sem fordult elő olyan jó kis népirtás, mint amit a volt alattvalói a bukása után önszorgalomból elkövettek és elkövetnek.
Igaz, a világ legkülönbözőbb részein európai és amerikai gyarmatosítás történt, ami helyenként meghökkentő vérengzéseket eredményezett, ám mindez semmi volt ahhoz képest, ami a gyarmati kivonulás, pardon, felszabadítás után következett. A gyarmatosítók után érkező diktátorok gyorsan bebizonyították, hogy a tömegmészárláshoz nem kellenek fehér emberek, elég ahhoz a kalasnyikov. Ennél már csak ott történt nagyobb emberirtás, ahol nem volt diktátor, és a gyilkosságok anarchikus körülmények között történtek: minden törzs minden törzs ellen és minden rablóbanda mindenki ellen. A gyarmattartók nem demokratikusan és az emberi jogokra tekintettel tartottak gyarmatot – ez igaz –, vegyük azonban figyelembe, hogy a demokrácia és az emberi jogok fogalmairól a gyarmatok lakói sohasem hallottak volna a gyarmattartók nélkül. Ezek a mi fogalmaink. Nincs az a dzsungel vagy sivatag, ahol ezek valakinek maguktól eszébe jutottak volna. Legalább olyan ritka volt Indiában a demokratikus maharadzsa, mint Afrikában az emberi jogok alapján uralkodó törzsfőnök.
A szabadság és a demokrácia zászlóit nem véletlenül emelték olyanok a magasba a harmadik világban, akik előtte Párizsban és Angliában jártak egyetemre, hogy azután irtózatosan kegyetlen és vérengző diktátorok legyenek belőlük a szabadság és a demokrácia nagyobb dicsőségére. Ezek a mi eszméink: hogy jók vagy rosszak, az nálunk is vitatható, de a harmadik világban valóban mérgezőek. Exportjuk, hogy ne mondjam, a kulturális imperializmus mintapéldái.
*
A másik, a jeles borozófus által is említett gondolat a gyarmatok „kizsákmányolása”. Ezt általában az ásványi kincsek „elrablása” értelmében használják. Ez érdekes gondolat. Az arabok sohasem fúrtak volna lyukat a földbe az olajért, a teve sem tud ugyebár − inkább dühöngtek, ha nem vizet találtak a kútban, ahogyan az afrikaiak sem ástak volna bányákat ritka fémekért, mert azt sem tudták, hogy mi az. Olyan ez, mint az indonézek esete, akik nehezményezték, hogy a britek „elrabolják” a gumit tőlük – holott éppen ellenkezőleg, a britek vitték oda a kaucsukfát Brazíliából, ahogy a latin neve, Hevea brasiliensis is mutatja. Amint például a teát is Ceylonba és Indiába. Az angolok mindig fizettek a helyi uralkodóknak a bányászati jogokért, igaz keveset, de hát ilyen kapitalizmus. Becsapták a bennszülötteket? Igen, ahogyan minket is becsaptak és becsapnak, ha tehetik. Hosszan lehetne értekezni a gyarmatokról és a kizsákmányolásról, most nem teszem, tessék elolvasni egy Bauer Tamás nevű közgazdász műveit a gyarmatosításról.
Mindez nem lenne nagy probléma. A hazug történelemtanítás és az ismerethiány mindennapi tünete lenne csak, ahogyan az megszokott. Azonban nagyon komoly mítoszképző ereje van, mint a legtöbb téveszmének. Érdekes megfigyelni egyébként, hogy az okos és igaz dolgok mennyivel lassabban és kisebb hatással terjednek el a köztudatban, mint a marhaságok. A huszadik század második felében – komoly KGB-s hátszéllel – kezdett elterjedni a balos nyugati körökben a szegény szerencsétlen, elnyomott, kizsákmányolt bennszülöttek legendája és az ebből következő bűntudat, amelyet éreznünk illene. Ez mára odáig fejlődött, hogy – mint Kardos Gábor írásából is kitűnik – amikor a harmadik világban egymást verik agyon, arról is mi tehetünk; és a sok libi azon rémüldözik, hogy a párizsi merénylet „fokozza a bevándorlás-ellenes hangulatot”. Nem tanulnak ezek semmiből, kárba is vész a terroristák leckéje.
*
A közel-keleti tűzfészek oka Izrael állam léte − ha már valamiféle egyszerű okra akarjuk visszavezetni a dolgokat. Amióta Izrael létezik, jó néhány háborúban, általában néhány nap alatt laposra verték a nagyszájú muzulmán szomszédaikat, és ez kétségtelenül frusztrálólag hat rájuk. És mivel nyilván semmi kedvük beismerni alkalmatlanságukat, hát a nyugati országokat – elsősorban Amerikát – kezdték hibáztatni a vereségekért. Azért robbantanak és lövöldöznek a nyugati világban, mert itt könnyebben megtehetik, mint mondjuk Izraelben.
Amiről valóban mi tehettünk, az az, hogy saját mesterséges bűntudatunk és ideológia-vezéreltségünk okán beengedtük őket anélkül, hogy kellően megköveteltük volna a helyi szokások és normák követését. A „menekültek” pedig megállíthatatlanul özönlenek kamionokon, hajón, autógumin és mosóteknőben, hogy majd újabb és újabb elmebeteg merénylők jelenjenek meg a nyugati külvárosok szeméthalmain. Mert bárki bármit is mond, nem fogják itt jól érezni magukat. Nekik a mecset kell, az imám és a saria, és joguk is van mindehhez – otthon. Ez nem munkalehetőség vagy életszínvonal kérdése, hanem a kulturális kényelemé, amit csak az övéi között érez az ember.
Ez pedig a mi világunk és azért ilyen, mert mi érezzük itt kényelmesen magunkat, ilyenre csináltuk. Más kérdés, hogy már nekünk sem nagyon tetszik. A szegény népeknek mindig is fájt a foga a gazdag országokra. Az iszlám országok többször megpróbálkoztak Európa kirablásával, minket, magyarokat is sikerült kirabolniuk a történelem során. Most a nyílt támadással felhagyva a beszivárgással próbálkoznak, és a terrorakciók mutatják, hogy úgy érzik, sikeres volt.
Ostoba, aki nem tanul mások eredményeiből. Csak azt tehetjük, hogy okulunk az izraeli módszerekből: ha kell, falat a határokra! Az engedékenység nem vezet sehová: a háborús országokból, háborús morállal érkezők csak gyengeségnek tekintik a megengedő liberális politikát, az egyrészt-másrészt gondolkodást. A világ vezetői összeszaladtak és majd most lesz ellenlépés. Bizony. Tartok tőle, hogy amerikai mintára nekünk kell majd testnedvmintákat adni a repülőtereken, hogy nehogy felrobbantsanak bennünket. Mert ez nyilván sokkal logikusabb, mint kitiltani azokat, akik rászolgáltak. A bevándorlóink meg vannak győződve róla, hogy − mint az idézett Szübarisz lakói egykor − mi is képtelenek vagyunk már nagy jólétünkben az önvédelemre. Nehogy igazuk legyen.
