„Legyünk szörnyűségesek azért, hogy megelőzhessük, hogy maga a nép váljon szörnyűségessé." (Danton)

Valamelyik reggel arra ébredtem, hogy a rádió segítségével a tudomásomra hozták: egy derék holland asszony traktorral elment a Déli-sarkra, és ha már ott volt, hóembert épített, amelybe egy időkapszulát helyezett el a jegesmedvék és a pingvinek okulására. Ekkor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az emberiség megérett a pusztulásra. Ha legalább felszántotta volna vagy valami...

Arra jutottam, hogy a mindenünnen áradó hülyeség nem lehet véletlen, mert ennyi egyforma véletlen nem létezhet. Márpedig ha valami nem véletlen, akkor – gondolom – bizonyos körülmények együttes fennállása esetén törvényszerű. Rendszerhiba, mondhatnók. Mert nem valószínű, hogy az egyes emberek butábbakká váltak volna az elmúlt évezredek során – nem is nagyon lehetséges ez, hiszen a hülyeség örök. Sokkal nagyobb az esélye annak, hogy olyan világot hoztunk létre, amelyben az emberi ostobaság könnyebben és gyakrabban manifesztálódik egészen addig, amíg az egész a saját hülyesége alatt össze nem omlik, igazságosan maga alá temetve mindent és mindenkit; még a kevésbé ostobákat is, akik hagyták, hogy így legyen. Elhatároztam tehát, hogy a magam egyszerű eszközeivel feltárok és bemutatok néhány olyan rendszerhibát, amelyek szükségszerűen oly eseményekhez vezetnek, mint a hideg semmibe tett traktoros kirándulás vagy a semleges nemű öltöző. Tudom, gyengécske védekezés ez, de: én szóltam. Bocsáttassék meg nekem, hogy tanulmányozandó példáimat elsősorban fatornyos hazánkból szerzem e munka során, de az egész világ butasága bizony sok lenne nekem, továbbá úgy vélem, nálunk a rendszerhibák sokkal koncentráltabban, mintegy szembeötlőbben tündökölnek, mint másutt.

Biztos vagyok benne ugyanis, hogy nincs univerzális társadalmi forma, berendezkedés, amelyik egyként lenne jó a Wall Street-i spekulánsnak, a csecsen hegyi rablónak és a civil akcióhősnek. Mi több, biztos vagyok benne, hogy a világ bajainak nagyobb része ebből a semmivel sem alátámasztható vélekedésből következik, hogy mégis lenne ilyen. Sőt, hogy fokozzuk a dolgot, sokan hiszik azt, hogy ez az igazi univerzális berendezkedés éppen a liberális demokrácia lenne. A készen átvett, hagyományokkal nem szentesített, üres formák vagy katasztrofális, vagy nevetséges eredményre vezetnek, attól függően, hogy milyen a szemlélő hangoltsága. Hazánkban pedig pontosan ez történt. A rendszerváltozást kísérő általános tanácstalanságban a semmiből előlépő liberális teoretikusok villámgyorsan úgy magukhoz ragadták a kezdeményezést, hogy azóta is arról koldulunk. Olyan a mi esetünk ezzel a liberális demokráciával, mint egy katasztrófával végződő tengeri luxusutazás. Nem mindegy, hogy valaki végigélvezte az egészet, elsőosztályú utasként – jeges italok, mesztic szajhák és egyebek –, vagy csak pár nappal a baleset előtt szállt fel konyhai kisegítőnek. Mindketten megfulladnak ugyan, de akkor sem mindegy, hogy milyen voltak az előzmények.

Ennyi bevezető után lássuk tehát az első és alapvető rendszerhibáját a kisded magyar kapitalizmusnak: a magyar kapitalistát.

*

Mostanában a haladó baloldal visszatalált az oly hosszú időn át több kevesebb sikerrel folytatott propaganda-háborújának alappilléréhez: az emberi irigységhez. Mert bizony ez a kitűnő emberi tulajdonság volt minden baloldali propaganda alapja az egész huszadik században. Az emberek rossz tulajdonságaira stabil politikai programot építhetünk mindig, minden időben. Voltak ugye egyrészről a királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák – ne feledkezzünk meg az egyik főbűnösről, az egyházról sem – és voltak a szegények. Felháborító igazságtalanság; „a gróf tán épp agarász”. A szegények ugyan fenemód irigyelték a gazdagokat, tán még utálták is, ám – és ezért volt csak többé, kevésbé sikeres a propaganda – többségükben nem akartak „igazságos” társadalmat; tudták ugyanis, hogy olyan nincs, emiatt azután nehéz volt az irigységet politikai aktivitássá alakítani. Egészen egyszerűen a szegények azt szerették volna, ha ők a gazdagok és valaki mások szegények.

Azt pedig végképp csak a legelvetemültebbek gondolták, hogy úgy gazdagodjanak meg, hogy elvegyék valaki másét. Az ilyen valakit – az elvétel módszerétől függően – tolvajnak vagy rablónak nevezték. Ismerték az embereket. Mindenesetre a baloldali propaganda legfőbb fegyvere ezt az irigységet célozta meg és az általuk így elrendezett világban ők küzdöttek a „társadalmi igazságosságért”. Nem rajtuk múlott ugyan, de a történelem egy pontján sikerrel jártak, megoldották, hogy ne legyenek többé gazdagok és szegények, méghozzá frappánsan oldották meg: mindenki szegény lett. Mert ez így igazságos.

Magyarországon a rendszerváltozást megelőzően termelési eszközök nem lehettek magántulajdonban. (Magától értetődő, hogy a rendszerváltozás nem az a pillanat, mikor Szűrös Mátyás kikiáltotta, hanem egy jóval hosszabb időszak, nagyjából '88-tól '92-ig, amikorra is nagyjából mindent privatizáltak amit csak lehetett.) A magyar népesség nagyobb része úgy nőtt fel, hogy megszokta: minden ami nagyobb vagy drágább egy családi háznál, az az „államé”. Hogy mi is az az „állam”, arról igencsak különböző és regényes elképzelések voltak forgalomban, kezdve a „proletariátus hatalmától” – ami tulajdonképpen a proletariátus önuralma – egészen a „fejesek”, a nómenklatúra szabad garázdálkodásáig. Mindenesetre senki sem gondolta azt, hogy ez a bizonyos állami tulajdon az övé vagy bárki más, jól meghatározható személyé lenne. Ezért nem is volt felkészülve arra, hogy egyszerre csak, mintegy varázsütésre a semmiből megjelenik egy teljes tulajdonosi réteg, amely magától értetődő könnyedséggel magáénak vallja mindazt, amit azelőtt ez a meglehetősen távoli, személytelen „állam” birtokolt.

További, nem elhanyagolható szempont, a magyar kapitalista antropológiájának vizsgálata során, hogy milyen romboló hatást tett a fejekben a negyven évi propaganda, a gazdagok (ne feledjük: naplopók és burzsoák!) ellen. A gazdagság bűn, tanították, minden lehető és lehetetlen helyen, hiszen a gazdagságot a kizsákmányolt szegényektől veszik el és különben is: a tulajdon lopás. Ez ugyan hülyeség, hiszen a lopás fogalma feltételezi a tulajdont: ha nincs tulajdon, nincs mit ellopni. De ezt most hagyjuk. Nehéz eldönteni, mennyire volt hatásos ez az agymosás – az értelmesebbek nevettek rajta –, ám elnézve a DK-s kemény magot, mégsem lehetett teljesen hatástalan.

Amikor a kapitalizmust „választottuk” – mintha lett volna választás –, akkor bizony a kapitalistákat is választottuk. Meg is utáltuk őket gyorsan, mert furcsa állat az ember: csak a saját gazdagságát tudja legitimnek elfogadni. Kapitalistákat persze nem kellett választani, teremnek azok, mint eső után a gomba. A hazánk fiainak nagy többsége meg van győződve róla, hogy a nagy vagyonok bűnös módon keletkeztek és ezért illegitimek, ezt talán csak a nagy vagyonok birtokosai gondolják másképpen. Ez a vélekedés a privatizáció dicső időszakára vezethető vissza, amikor is, történeti perspektívából szemlélve néhány pillanat alatt, kétes körülmények között eltűnt majdnem a teljes állami vagyon. Azóta eltelt ugyan több mint húsz év, ám a társadalom továbbra is utálja a vagyonosokat és tolvajnak tartja őket. Nem minden alap nélkül – jegyezném meg. Erre azután ráerősít a politikai közbeszéd is; pontosan a Fidesz volt az, aki kezdte ezt még ellenzékiként, az ő találmányuk volt a „luxusbaloldal”, a különböző villák és luxusutak felhánytorgatása. Csak elfelejtette szabadalmaztatni. Ezt kapja most vissza, mert: ki mint veti ágyát... ugyebár.

*

A kapitalisták utálatának másik fontos összetevője maguknak a honi kapitalistáknak a viselkedése. A kilencvenes évek villámgyorsan felosztotta a „népet” gazdagokra és szegényekre, vagy durvábban fogalmazva: urakra és cselédekre. Az egy dolog, hogy valaki nehezen fogadja el, hogy alulra került, ám – a közvélekedéssel ellentétben – úrnak lenni sem könnyű. Mind az alávetettség, mind pedig az uralom tanulható és tanulandó társadalmi szerep; nálunk pedig ki és honnan tanulta volna meg?

Ahonnan a politikai-társadalmi berendezkedésünk mintáit vettük, ott ennek az alá-fölé rendeltségnek évszázados hagyományai vannak, mondhatni beletanultak – vagy -törődtek – a résztvevők társadalmi helyzetükbe; nem elégedettek ugyan vele, de „finomul a kín”. Úrnak lenni nem csak és nem elsősorban pénz és hatalom, hanem mindenekelőtt stílus kérdése. Ez a bizonyos stílus az, ami segít elviselni az életkörülmények különbözőségét. Mert meg kell tanulni elviselni, hiszen ezt választottuk. Mindenünk, ami volt, újra elosztatott, nincs visszaút, különösen egy másik rendszerhiba miatt, amit jogszolgáltatásnak neveznek és amelyről legközelebb tervezek írni. Nálunk a szocialista ideológia sulykolta egalitarizmus után − történeti léptékkel pillanatok alatt − kellett volna e stílust megtanulni. Naná, hogy nem sikerült.

A könnyen szerzett gazdagság tündökölni vágyik, egy másik szép emberi tulajdonság, a gőg révén. Nincs is jobb érzés annál, mint mások orra alá dörgölni egy Audival vagy egy milliós órával: „semmik vagytok hozzám képest”. Egy szatócsok és uzsorások alapította rendben természetesen nem a szellemi kiemelkedettség az, amire büszkének kell lenni, az kevésbé látszik ugyanis. Az Audik és Rolexek a gyanús módon felkapaszkodottak kellékei, és végső soron a belül terjengő semmi elleplezését szolgálják. Hiszen még ezeket sem maguktól találták ki, hanem úgy látták valahol, ott, ahol ők szemeiket legeltetni szokták. Urizálnak, ahogyan a magyar szépen mondja, tehát urat játszanak, játszanak, mert urak lenni nem tudnak. Mikor költözne egy úr lilára festett házba?

*

De mitől lennének mások? Tekintsetek magatokba felebarátaim: ti vajon másképpen tennétek? Vérek ők a véretekből és hús a húsotokból – ha tetszik, ha nem, közületek jöttek. Úgy állnak elétek, mint a valóságshow-k celebjei, akik már megnyerték a ki a közönségesebb, butább és undorítóbb című versenyt.

A tömeg – amely ma már nem gyűlik össze a tereken, hanem a képernyők előtt magányosan sokaság – nem a fölötte állókban keresi példaképeit, hanem szemmagasságban, és ott bizony őket találja. Az ország majd' hetven éves történetét végigtekintve láthatjuk: nem lehetett volna másképpen. Honnan jöttek volna a nagyszerű, vezetésre termett emberek tömegével? Kit nem istenített volna a megtört gerincű, első, második generációs értelmiség, ha fizetnek neki érte?

A magyar kapitalista nem valamiféle szittya sajátosság, hanem rendszerhiba. A matéria nem ismer etikát. Ilyen lett, mert csak ilyenek voltak. Úgy van az, hogy az optimista azt hiszi: létrehozható a lehető legjobb társadalom, a pesszimista viszont tudja: már létre is jött.