Petőfi-díjban részesült Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke és Filep Mária, az 1989-es Páneurópai Piknik főszervezője a rendszerváltozás során kifejtett tevékenységükért. A Terror Házában átadott díjjal a közép-európai népek szabadságáért küzdő személyiségeket tünteti ki a XXI. Század Intézet és a díjhoz csatlakozó MOL. Kozma atyával és Filep Máriával az Andrássy út 60. alatti, tragikus múltú épületben beszélgettünk a rendszerváltás álmáról és a szabadság kihívásairól.

„Kozma atya a zugligeti templomkertben tábort rendezett be a Magyarországra érkezett NDK-s menekülteknek. Mi az, ami máig megmaradt emlékként, élményként erről az eseményről?

Kozma Imre: Ezek az emberek szomorú szívvel érkeztek ide egy konok elhatározással. Maguk mögött felégettek minket. Úgy érkeztek ide, hogy ők soha nem mennek haza. Megdöbbentő tapasztalat volt számomra, hogy mit jelent az, ha valaki a saját hazájában nincs otthon. Ha valakitől elveszik a múltját, az értékeit, az örökségét. Ezek az emberek abba betegedtek bele, hogy egy olyan ideológiát kényszerítettek rájuk, ami idegen volt tőlük. Az igaz, hogy a németek esetében súlyos volt ez a kényszerítés, de az a véleményem, hogy a keleti blokkból minket, magyarokat intéztek el a legjobban. A többieknek szabad volt nemzeti érzéssel, gondolatokkal élni, csak nekünk nem... Vissza a keletnémet menekültekhez: ezek az emberek úgy érkeztek ide, hogy innen tovább is akartak menni. Talán a legfájdalmasabb az volt, hogy amikor kinyitottuk ezeknek az embereknek a kaput és a szívünket, az nekik nem volt elég. Ezek az emberek féltek egymástól, de ez sajnos természetes volt. De tőlünk is féltek: attól tartottak, hogy szépen összegyűjtjük őket és visszaadjuk a keletnémet hatóságoknak. Ilyen kísérletek voltak a keletnémetek részéről, de ezekkel mi nem foglalkoztunk. Bizony, az embert nagyon nehéz megajándékozni a szeretettel. A szeretet határtalan, és ezt az egész eseményt úgy értelmeztem, hogy a határtalan szeretet műve. A szeretet nem viseli el a határokat. Most jöttem haza Izraelből: borzasztó látni a határokat. A határok védelmet is jelenthetnek, de amik egymástól elválasztanak bennünket, azok ijesztőek. Azt hiszem, ez az egész történés, a keletnémetek befogadása, a róluk való gondoskodás azt jelentette, hogy mi már lebontottuk a határokat magunkban. Ezt kellene mindenkinek tudomásul venni: amíg a bennünk lévő határokat nem bontjuk le, addig ne is álljunk szóba egymással, mert addig színjáték az életünk. Nekünk, embereknek határtalan szeretettel kell egymás felé fordulnunk. Nekünk, magyaroknak különösképpen, mert itt vagyunk egy szál magunk ebben a csodálatosan szép Kárpát-medencében. A szeretet nem tűr meg határokat, nem személyválogató. Nekem kötelező mindenkit szeretni, ez parancs minden keresztény számára. Nincs más lehetőségünk: vagy együtt, vagy végünk van.”

Rajcsányi Gellért interjúját híroldalunkon olvashatják.