1989 októbere a köztársaság kikiáltásával a rendszerváltás legsűrűbb időszaka volt. Kerek 25 év, negyed évszázad telt el azóta. De mi volt a rendszerváltás? Mi történt velünk akkor és azóta? Mi az elmúlt huszonöt év mérlege, a rendszerváltás velünk élő öröksége? Erről kérdeztünk meg hozzánk, világlátásunkhoz közelebb álló, vagy éppen eltérő nézeteket képviselő véleményformálókat, publicistákat. A felkérésünkre válaszoló szerzők írásait Velünk élő rendszerváltás sorozatunkban közöljük a Mandineren.

*

A másként gondolkodás újratanulása

Kardos Gábor filozófus írása.

25 éve tart a „rendszerváltás” jelszóval folytatott állóháború, és a második kétharmad birtokában kezdenek csak úgy beszélni erről a regnáló hatalom képviselői, hogy talán mára a végső fázisába került és befejeződhet ez a történet. Ebből az is kiderül, mit is értettek voltaképp rendszerváltás alatt: a gazdasági és politikai hatalom megszerzésén túl egy másik oligarchia kiépítését, melybe a kommunista nomenklatúrából csak azok kerülhettek be, akik ideológiailag is kellőképp megtagadták a régi kommunista krédót, átvették a keresztény kurzus, illetve az orbánizmus jelszavait és nem utolsósorban új felkent vezetőben látják mindezek végső megtestesülését.

Könnyen ráismerhetünk a régi sémákra. A rezsicsökkentéssel még a kádári gulyáskommunizmust is sikerült újra feltalálni... illetve újra feltálalni. A közmunkaprogram a régi „társadalmi munka” rendszerére emlékeztet kísértetiesen. Már Paks 2 és a putyini alku előtt is feltűnő lehetett a kádárizmus visszarendeződése, de a történet újabban még az orosz érdekszférába visszakerülő ország rémével is kiegészült. Orbánt utolérte Kádár szelleme: azzal lett ismert, hogy kimondta: ruszkik haza, és most a sors iróniája, hogy mindez az ellentétébe fordul.

Hogy mi változott akkor mégis 25 év alatt? Ehhez a kérdéshez érve szinte kötelezően mondják fel a nyugati demokrácia leckéjét különféle megmondók, hogy azért ma mégiscsak lehet mindezekről szabadon írni, legalább néhány megmaradt felületen... Ennek a kincstári optimizmusnak is van előképe a kádárizmusban: amit akkor „vörös faroknak” hívtak, nevezetesen, hogy a kritikák ellenére is pozitív végkicsengést vártak el a szerzőktől... na és persze nem lehetett megkérdőjelezni a szovjet megszállást. Ma is vannak ehhez hasonlóan megkérdőjelezhetetlen globális tabuk. De a döntő mozzanat nem is ez, hiszen e tekintetben sincs túl nagy különbség a 25 évvel ezelőtti állapotokhoz képest.

Hogy mi változott meg leginkább? Az, hogy lényegében kiveszett a közép-európaiság legfontosabb kulturális hagyománya, ami identitásunk őrzője volt a kommunista elnyomás alatt: a másként gondolkodás.

*

Talán emlékszünk még, hogy minden „jobb családban” (és ezt nem bal-jobb relációban értettük!) a gyerekeket azzal küldték szüleik és nagyszüleik az iskolába, hogy ott jó eséllyel egy olyan hivatalos verziót fognak tanulni az ország történelméről és általában a világról, ami finoman szólva ellentmond a családtagok saját személyes élettapasztalatának, és legalábbis kritikával kell fogadni a hallottakat. Arra nevelték a gyerekeket sokszor még nem kifejezetten értelmiségi családokban is, ami az értelmiségi lét lényege volna: hogy semmilyen ideológiának ne higgyünk, csak saját tapasztalatunknak. Egy totális rendszer ugyan minden lehető eszközzel (akkor még sokkal kezdetlegesebb technológiával) próbálta elnyomni saját személyes életvilágunk szabadságát, de ez bizonyos értelemben még inkább megerősítette nem csak a szabadság vágyát, de annak mindennapi gyakorlását is – ami mára úgyszólván semmivé lett.

A rendszerváltásnak mondott átkosváltással hivatalosan beköszöntött az abszolút szabadság csodás világa, amelyben a szabad választásra épült az új, demokratikus rendszer, az új államiság és közélet, sőt, a gazdasági élet is. Valójában persze nem hozta el sem az egyén, sem a közösségek szabadságának kiteljesedését. De annyi biztosan történt, hogy még a jobb családokban is elmaradt a korábbi figyelmeztetés. A gyerekeket már nem nevelték arra, hogy nagyon oda kellene figyelni, mert a rendszer alapból hazudik: egészen mást mond, mint amit valójában tesz; és a szabadságunkról is legfeljebb azért szónokol, hogy megszerezze szavazatunkat, megvásárolja vágyainkat és végül minket, magunkat is. Nem szólt senki az új és még újabb generációknak, hogy a totális piacdiktatúra simán adja-veszi alattvalói lájkjait és közösségi oldalra kitett egész életvilágunkat, a jóval fejlettebb technológiával sokkal kiterjedtebb kontrollt gyakorolva felettünk és gondolataink felett, mint amiről a kommunista Nagy Testvér valaha álmodhatott.

Mondom: a döntő különbség az, hogy 1989 előtt még nagyon sokan morálisan, illetve kulturálisan fel voltunk vértezve és derekasan küzdöttünk egy sokkal tökéletlenebbül totális rendszer életünk feletti kontrollkiterjesztése ellen, abban a biztos tudatban, hogy valójában mi vagyunk normálisak és ők akarnak ránk kényszeríteni valami őrületet... Míg azok, akik ma dzsungelharcosként hasonló szellemi ellenállásra vállalkoznak (ami folyamatos aktív rezisztenciát jelent a globális nyomással szemben!), azok nagyjából olyan izolált őrülteknek tűnnek, mint anno a háború vége után évekkel is fegyveres ellenállást folytató japán dzsungelharcosok.

A sors iróniája, hogy az úgynevezett globális válságban, vagyis a nyugati civilizáció átfogó válságában nagyobb szükség lenne a másként gondolkodás képességére, mint valaha. Ma már nem csak a humán tudományokban vált létkérdéssé, hogy az alapoktól mindent teljesen újragondoljunk, illetve új, fenntartható alapokon építsük újjá civilizációnkat, hanem ugyanerre van szükség az emberi felsőbbrendűség téveszméjére bazírozott egész tudományos-technikai világnézet gyökeres felülvizsgálatát illetően. Ma, amikor már szinte teljesen kihaltak a hagyomány képviselői, nagyobb szükség lenne a másként gondolkodás közép-európai szellemiségének folytatóira, mint valaha.

*

Negyedszázad elteltével újra kiderült, hogy ugyanúgy ütközőzóna vagyunk, mint annak előtte. Ráadásul ismét egyre határozottabb jelei vannak, hogy az orosz érdekszféra felé sodródunk. Végső soron ismét csak önmagunkra, illetve közép-európaiságunk sorsközösségére számíthatunk.

Ma megvalósíthatatlannak tűnhet a visegrádi együttműködés kiterjesztésével a régi Monarchia, a néhai KGST és az európai uniós álmok romjain kialakítani azt a Közép-Európai Uniót, amely hosszabb távon biztonságunk és kulturális önrendelkezésünk megőrzésének záloga lenne, egyszóval az egyetlen kiút a történelmünkben ismétlődő geopolitikai csapdahelyzetből... mindez ma olyan őrültségnek tűnhet, mint amikor '56-ben a magára maradt Bibó felhívást gépelt a szovjet katonák által megszállt Parlamentben.

A közép-európai sorsközösség fontosságát legfeljebb az a néhány ember képes ma egyáltalán felfogni, akiből még nem veszett ki teljesen a másként gondolkodásnak az a hagyománya, ami a közép-európaiság lényege.

Ennek fényében legfeljebb azzal ünnepelhetjük az átkosváltás negyedszázados évfordulóját, hogy kimondjuk azt, ami éppoly kínos, mint amennyire igaz: szellemi szabadságunkat holmi „szabad választásokra” meg állítólagosan szabad piacra cseréltük. Lényegében üveggolyókért adtuk oda értékeinket, mint az indián őslakosok a földjeiket, most meg afféle „globális identitásunk” van egy mátrix-rezervátumban.

Innen szép nyerni.