A PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink írásait vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.

Németh Áron blogger (DiploMaci, hello.idea) írása.

*

Fel kell tűrni az ingujjat

Remek kezdeményezésnek gondolom a Mandiner cikksorozatát; amibe ahogy eddig, úgy vélhetően ezután is őszinte és érdekes írások fognak megjelenni arról, hogy most tényleg vonulgat-e a hazai fiatalság/középosztály vagy sem, és ha igen, akkor pontosan hova.

Közel harminc év alatt éltem és tanultam három városban (egy hazai, két külföldi), illetve dolgoztam egy neves multinál. Szüleimnek hála, amíg el nem hagytam a családi házat, kizárólag arra kellett koncentrálnom, ami érdekel és ami előrevisz egy olyan élet irányába, aminek az elérése nekik még rengeteg munkával, lemondással, nehézséggel és verejtékkel vált csak elérhetővé. Ezzel szemben nekem soha nem kellett mást tennem, mint tanulnom, a kínálkozó lehetőségeket elérnem és azokban teljesítenem. A rendszerváltás óta hozzám hasonlóan felnőtt itthon egy olyan fiatal generáció, akiknek a szülei lehetővé tették azt, hogy ők már ne nehéz anyagi körülmények közül, a felsőoktatás (vagy akármilyen oktatás) lehetősége nélkül, kínkeservesen tudjanak a társadalmi ranglétra fokai között ugrálni. Ezzel nálunk is kialakult egy olyan, aktív politizálásra alkalmas középosztályú réteg, ami bár a statisztikák szerint nem valami népes, legalább létezik. Persze e rétegnek része a szüleink generációja is, azonban az ő államról, vagy demokráciáról alkotott képük nem feltétlenül azonos azzal, amit a mostani 18-35 közöttiek gondolnak.

Ez baj lenne? Alapvetően nem. Változtatni kellene? Egyértelműen igen.

Egy: nem gondolom, hogy baj lenne, hogy sok fiatal nem úgy gondolkodik, mint a szülei, hiszen a jövő változásait nem a középkorúak hozhatják el nekünk, hanem mi magunk. Kettő: erős a meggyőződésem, hogy az ország elmúlt 25 évét meghatározó politikai elit és választói réteg, akik még döntően a múlt rendszerben szocializálódtak, nem szolgálják, mert nem értik azokat a társadalompolitikai és gazdasági kérdéseket, ügyeket, amelyek minket, fiatalokat valójában foglalkoztatnak. Ez komoly probléma, hiszen azért vándorol el sok honfitársunk, vagy azért vonul el − Voltaire szavaival élve − kertet művelni sok itthon maradt fiatal, mert a politikusok a választók többségének támogatása mellett a múltban ragadtak.

Valahol persze megértem azokat, akik elmennek, akik kivonulnak, akik különböző fórumokon, blogokon, cikkekben anyáznak, mert a helyzet tényleg, sok szempontból siralmas. De önámítás lenne azt gondolni a részünkről, hogy ez csak az ötvenesek, hatvanasok, hetvenesek generációjának, esetleg Trianonnak, a Don-kanyarnak, a DK elnökének, vagy a miniszterelnöknek a hibája. Ez tudniillik mindegyikünk hibája, és emiatt siránkozni és másokat hibáztatni nem érdemes, mert ez nem visz előre. Politikát ugyanis szinte egyik napról a másikra lehet csinálni olyan országban, ahol több mint kétszáz éve demokrácia létezik és alapvető a konszenzus arról, hogy kik vagyunk és milyen a közös múltunk. Nem lehet viszont egy olyanban, amit először a nácik, majd a kommunisták nyomorítottak meg, ahol a közügyi gondolkodás és szerepvállalás hagyományát évtizedekig behintették sóval, és ahol a minimum ügyekben sincsen társadalmi megegyezés. Homo homini lupus est, vagyis ember embernek farkasa − mondta egykor Plautus, majd Thomas Hobbes, és ez a mondás nekem valahol tökéletesen leírja a mai Magyarországot.

Ez a megállapítás azonban az önsajnálat és lemondás helyett a lehetőséget tartogatja. A jövő politikáját – akár a parlamentben, akár a mindennapokban – ugyanis nem a mostani miniszterelnök és pártja, avagy a régi baloldal fogja csinálni; hanem egy új nemzedék, aminek a sorsa és boldogulása a saját kezében van, és ezt érdemes lenne végre tudatosítani magunkban. Persze a fiatal politikusainkat elnézve, akik legalább annyira demagógok, ideológia-semlegesek és cinikusok, mint elődeik, sok jóra nem lehet számítani. De érdemes aláhúzni, hogy a politikában és a társadalomban felfogásom szerint nincsenek előre elrendelt dolgok, ezért rájuk nem is kell várni.

Ehelyett érvelésnek, meggyőzésnek, vitának kell lennie, mint például itt a Mandineren, mert a változás esélyét csak ezt tartogathatja számunkra. Fel kell tűrni azt az ingujjat és − ahogy „Zorro” fogalmazott írásában − mindenkinek tennie kell a saját dolgát a saját területén azért, hogy Magyarország végre élhetőbb és jobb hely legyen, a változás pedig így jönni fog magától. Nyilván lehet mutogatni is az osztrákokra, németekre, britekre és még sok más nemzetre, hogy nekik mennyire jó, hogy jól élnek,  hogy ott minden mennyire európai, polkorrekt és sikeres, nálunk meg eközben szárazkenyér, mucsaröcsöge és tablettás bor van.

Ez a hozzáállás azonban nem vezet sehova. Kevés olyan gazdag történelemmel és hagyományokkal rendelkező ország van ugyanis a világban, mint hazánk. Jó lenne ezt felismerni, megbecsülni, tenni érte, hogy fenn is maradjon. Ám nem azért, hogy ezt mások elismerjék, hanem azért, hogy mi normálisan éljünk, beszéljünk, álmodozzunk benne.

Én ebben hiszek.