A PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink írásait vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.
Olvasónk, Szaniszló Krisztián jogász írása. Fotó: Fortepan.
*
Mária országa vagy Kádár népe?
Talán „természetellenes” módon, de már egészen kisgyermekkorom óta affinitást érzek közéleti kérdések iránt, emlékszem, már kisiskolás koromban is odakapcsoltam a parlamenti közvetítésekre. Legszebb gimis éveim a kétezres évekre esnek, a politika szocializációt pedig az őszödi beszéd és a velünk élő gyurcsányizmus jelentette számomra. Családom jelentős része mérsékelt, polgári jobboldali gondolkodású, és a katolikus gimnázium közege azt jelentette számomra, hogy 2006 őszén az osztály egy részével esténként, békésen kivonultunk tüntetni Gyurcsány ellen a Kossuth-téren. Egy barátommal 2006. október 23-án is ott voltunk az Astoriánál, és talán csak a Jóistennek/ a szerencsének köszönhetjük, hogy nem esett bántódásunk.
Elborzasztott az a közhangulat, azok a közállapotok, amelyek 2006 után uralkodóvá lettek Magyarországon, és anti-gyurcsányizmusom az akkori legnagyobb ellenzéki párt felé sodort, melynek ifjúsági szervezetébe rögtön az érettségi követően beléptem és aktív tagja lettem. Sokkal inkább a véletlennek, mintsem saját „zsenialitásomnak” köszönhetően 2010-ben önkormányzati képviselőnek választottak lakóhelyemen, egy olyan választókörzetben, amely régi baloldali hagyományokkal rendelkezik. Nagyon fiatalon, talán idejekorán beleláttam a díszletekbe, a politika belső mozgatórugóiba, amely kívülről rendezett Patyomkin falunak tűnik. Az azóta eltelt négy évben saját káromon is tanultam, csillogó szemű, naiv, lelkes fiatal mozgalmárból kiábrándult értelmiségi lett belőlem. Szerintem a politikus és a politizáló értelmiségi szerepe között feloldhatatlan, antagonisztikus ellentét van, de erről majd később. Igaznak tűnik a mondás, hogy a politikában mindenki kétszer olyan gyorsan öregszik, mint a való életben. Közben sikerrel elvégeztem a jogi egyetemet, jelenleg is ilyen munkakörben dolgozom, és úgy gondolom, hogy a versenyszférában is tudnám kamatoztatni tudásomat.
*
Az egyik alaptételem, hogy a politikai elit a magyar társadalom lenyomata: egy demokráciában a politikusokat a társadalom választja ki magából, a politikai piac keresletét pedig a kínálat (választói elvárások) alakítja. A politikai színház szereplőit pedig jó esetben egy kritikai közvélemény kontrollálja. Értéksemleges, független elemző értelmiségi valóban nem létezik, Magyarországon azonban az értékvezérelt kritikus értelmiségi kihalófélben lévő állatfajta, helyüket pedig szépen lassan átveszik az önérdekvezérelt, pártjukhoz végletekig szervilis kirakatemberek, klientúralovagok.
Magyarország 25 évvel a rendszerváltás után még mindig arra a hamis kádári alkura épül, hogy ne foglalkozz közéleti kérdésekkel, cserébe az állam sem avatkozik bele a magánéletedbe, sőt még a „maszekolás”, adóelkerülés esetén is félrenéz, ha jó kapcsolataid vannak. A kádári értelemben vett „élni és élni hagyni” már megalkotásakor is hamis volt és ma is az. A jogalkotás és a kormányzati végrehajtás útján az állam ugyanis jócskán beavatkozik az emberek életébe, és 2010 után, részben a gazdasági válság folyományaként ez az intervenció még fokozódott is. A Kádár-rendszer másik szomorú öröksége a középszerűség, az igénytelenség diadala (ld. még gasztrokádárizmus), amely mindenféle egyéni teljesítményt, felemelkedést, kitűnőséget irigységgel vegyes gyanakvással szemlél. A többség szülei, nagyszülei generációja révén ebben a gerincet elhajlító, megtörő kádári alkuban szocializálódtak és ezt örökítik tovább saját gyerekeikre is, és ebből az ördögi körből nehéz a kitörés.
Növekszik ugyanakkor azok száma, akik szabadulni akarnak a szocialista középszerűség langymeleg aklából: ők azok a gazdák, kis- és középvállalkozók, értelmiségiek, akik tisztes polgári öntudattal megátkozva/megáldva szeretnének és képesek is volnának önerőből boldogulni, és az egyéni teljesítményt, az alkotó munkát többre értékelik az uram-bátyámozós kapcsolati tőkénél. Jelentős részük azonban − látva a társadalom értetlenségét és az állam állami bürokrácia által eléjük gördített akadályokat − a jobb élet reményében inkább külföldre távozik.
*
Arra a nem túl egyszerűnek tűnő kérdésre, hogy a fiatalok miért fordultak el a politikától, többféle válasz is adható; amelyek összefüggnek azzal, hogy miért is tagadhatatlanul népszerű a szélsőjobboldali Jobbik az körükben.
Szinte teljességgel hiányzik a megfelelő „infrastruktúra”, az a szocializációs közeg, amely az ifjúság közéleti érdeklődését megalapozná. Néhány kivételtől eltekintve a középiskolákban nincsen diákönkormányzati választás, hiányzik a kötelező demokrácia és állampolgári ismeretek tantárgy (pedig nagyon kellene), a hallgatói önkormányzatok a főiskolákon és az egyetemeken pedig az átlag diák által megvetett intézmények, amelyek sok esetben csak a demokrácia árnyoldalait mutatják be szemléletesen.
Politizáló értelmiségiből is egyre kevesebb van, attól azonban a Jóisten irgalmazzon minket, hogy a rendszerváltozás utáni MDF-s vagy SZDSZ-es elit többségéhez hasonló új Konrád Györgyök és Csurka Istvánok irányítsák az országot. A politika ugyanis tetszik-nem tetszik egy szakma a maga írott és íratlan szabályaival. Ismert és igaz bonmot, hogy „egy politikus számára a legnagyobb luxus az önálló a vélemény”. A profi termékértékesítést végző centralizált médiapártok korában erős a frakciófegyelem, és a legtöbb képviselő csak elszenvedője, végrehajtója a döntéseknek, nem pedig alakítója. A folyton őrlődő értelmiségivel szemben a profi politikus kétely nélkül lelkesít, és a faék egyszerűségű üzeneteket is úgy adja át, hogy azt még egy másodikos is megértse. Ez különösen a nagyobb pártokra igaz, és ez a tevékenység egy átlag magyar fiatalt érthetően nem hoz lázba. A politikus élete egy profi szerencsejátékoshoz hasonlít. Választékosan felöltözve, kimért beszéddel nagy tétekben játszik, és egy rossz húzással elvághatja magát. A magyar politikában az egyéni teljesítmény jóval kevesebbet nyom latba, mint a kapcsolati tőke.
Kutatások ki szokták emelni a magyar átlag antikapitalista, etatista hozzáállását is, amely alól a magyar fiatal középosztály egy része sem kivétel. Ezen nincs mit csodálkozni akkor, amikor a magyar gazdaságtörténet nagyjából a hatvanas évektől kezdve folyamatosan az osztogató-fosztogató ciklusokról szól, és az állandó spórolási eszköz a fűnyíróelv-szerű fiskális megszorítások, monetáris restrikciók sorozata. A magyar középosztály egzisztenciális, pénzügyi lecsúszása a 2008-as válság hatására felgyorsult, egyre többen élnek a létminimum, fél-hajléktanság határán. Sokuknak a létező magyar piacgazdasággal az jelenti az egyedüli találkozást, amikor a bank érvényesíti jelzálogigényét a törlesztetlen devizahitel adósságukkal szemben. A létező magyar piacgazdaság a versenyszféra bizonyos ágazatait leszámítva különben is jobban hasonlít egy oligarchák által uralt feudális berendezkedésre, ahol a teljesítmény helyett a protekció, a kapcsolati tőke képes szélesre tárni az érvényesülés kapuit. Elég csak emlékezni a szabad versenyes piacgazdaság elméleti bajnokaira, az egykori SZDSZ-es elitre, melynek holdudvara az állami elosztó transzfereken keresztül tartotta el magát, Gyurcsány Ferenc és Kóka János pedig sokrétű kapcsolataikat is felhasználva, az állam és a magánszféra homályzónájában váltak nagytőkéssé.
A fiatalok a politikát a végtelenül irracionális gyűlölködéssel és a sehová sem vezető hitvitákkal azonosítják, pedig ahhoz a lokálpatriotizmus, a különböző civil társadalmi mozgalmak és a szakpolitikai ágazatok is hozzátartoznak. A rendszerváltást követő két és fél évtized alatt a demokratikus vitakultúra pokoli mélységekbe süllyedt, miközben talán ki sem fejlődött igazán. Ahelyett, hogy a szemben álló politikai szekértáborok a másik érveit hatásos ellenérvekkel szednék darabokra, sokkal egyszerűbb a politikai (fasiszta, liberális, kommunista, avíttas ókonzervatív), kulturális (idegenszívű, városi kozmopolita, mucsai paraszt) és származási-személyes (cigány, zsidó, „buzi” stb.) billogozás. Ez a szemben álló felet már alapjáraton annyira hitelteleníti, megbélyegzi, hogy lehet bármennyire is igaza, mondatai pusztába kiáltott szavakként hatnak az ellentétes szekértáborban, így érvrendszerét sem szükséges már hatásos ellenérvekkel megcáfolni.
Ezzel párhuzamosan az elitek szintjén különböző értelmiségi és félművelt, tudálékos, bölcselkedő kasztok fejlődtek ki, amelyek párhuzamos valóságokat rendeztek be Magyarországon. A budai keresztény-konzervatív úri középosztály, a belvárosi progresszív liberális értelmiségi közeg, a nemzeti radikális szubkultúrák, valamint a régi kriptokádárista nosztalgiaréteg egyaránt belterjes, ugyanakkor intoleráns az outsiderekkel és a másik közegből jövőkkel szemben. Csak a fővárost nézve, ha átmegyünk a budai hegyvidékről Angyalföldre, majd esetleg Csepelre, és szóba elegyedünk a kocsma vagy az utca népével, mintha egészen más korba, időbe és országba utaznánk. A kulturális különbségek és a politikai szembenállás elengedhetetlen részei a demokráciának, de nincs egy külön népi-urbánus, kozmopolita-nemzeti Magyarország, egy a hazánk.
*
Jó hír és tény, hogy a fent vázolt ideológiai ketrecharc, iszapbirkózás vagy árnyékboksz (by Áder János) a magyar emberek legalább felét egyáltalán nem érdekli, vagy egyenesen végtelenül kiábrándítja. A magyar fiatalok többségét is jobban foglalkoztatja saját jövőjük, és nem értik, miért szól több vita a Horthy-korszak megítéléséről mint a munkahelyteremtésről. Múltunkra, nemzeti tragédiáinkra (pl. holokauszt, kommunista diktatúra) természetesen fontos emlékezni és emlékeztetni, de egy olyan nemzet, amely még a saját múltjával sem képes elszámolni, majd megbékélni, hanyatlásra van ítélve.
Ahelyett, hogy vitában állnánk a magyar jövőről, a múlt traumáit sem vagyunk képesek feldolgozni. Egymással szöges ellentétben lévő párhuzamos történelemszemlélet jellemzi a XX. századi múltunkat, és a magyarság ködbe vesző eredetét. Mintha nem lett volna közte több mint 900 esztendő, melynek a nagy részét büszkén felvállalhatnánk Nagy Lajostól, Mátyás királytól kezdve Rákóczi Ferencen át egészen Deákig és Széchenyiig.
Azt is látni kell, hogy a magyar táradalom rohamosan öregszik, és mivel az inaktívak számítanak Magyarország legjobban szervezett érdekérvényesítő rétegének, ezért a nyugdíjak „szent tehén” voltáról széles körű konszenzus van, csakúgy, mint a bérből és fizetésből élők sarcolhatóságáról. Ha a bérből és fizetésből élő vagy gazdálkodó, vállalkozó középosztály nem adja fel passzivitását és nem képes megszervezni saját politikai érdekképviseletét, akkor tagjai a politikai döntéshozók szemében könnyen másodrendű polgárokká degradálódhatnak a saját hazájukban. Magyar terminussal többségüket bizonytalan szavazóknak nevezik, de a nemzetközi politikatudomány a független választó kifejezést használja a jellemzésükre. Ők képviselik a polgári centrumot, azt a csendes többséget, amely a gyakorlatias, életszerű pragmatikus politikát és a szolgáltató jellegű államfelfogást preferálja az agit-prop demagógiával és az ideológiai alapú hitvitákkal szemben.
Ne hagyjuk, hogy a politika maga alá gyűrje a szabadság kis köreit: a családokat, baráti köröket, egyházi/világi közösségeket, a kisvállalkozásokat, kistermelőket, a civil kontrollt és a szakmai érveket, így züllesztve közös hazánkat a jobbos hentesek és balos taxisok nemzeti roncsává.
A gyenge kannibál nemzetek kirekesztenek bizonyos etnikai vagy társadalmi csoportokat a nemzettestből, majd bedarálják, felfalják ezeket (pl. holokauszt, gulág). Ezzel szemben az erős kultúrnemzetek bizonyos sorskérdések mentén képesek integrálni, közösségé formálni tagjaikat.
A közéleti viták során lehet és kell is a másik véleményét, elképzeléseit és tetteit komoly kritikával illetni; de a szemben álló fél ízlése, kinézete, neme, nemi orientációja, származása és hitbéli meggyőződése alapján senkit nem szabad még verbálisan sem kirekeszteni a nemzetből. Ezek a kérdések a magánélet, és nem pedig a közéleti viták körébe sorolandóak.
Olyan felelősség- és teljesítményalapú társadalmat kell berendeznünk, amelyet a szolidaritás forraszt egybe, és ahol csak az elvégzett munka számít, az hogy ki mit tesz le az asztalra. Az egy nemzetben gondolkodás elvárt alap, nem pedig politikai beállítottság kérdése. Az egyéni sikereket csak az összetartó közösségek tudják értékelni.
