Ideje újra tisztába tenni, hogy a közvélemény-kutatási eredmények közlésénél megjelenő választani tudó biztos szavazók (másoknál: biztos szavazó pártválasztók), valamint a szimplán csak pártválasztók néven futó kategóriák mekkora népbutító baromságok.
A választások előtt mindig megnő a jelentősége a közvélemény-kutatások eredményeinek. Még azok is előszeretettel átnézik a reggeli kávéjuk mellett a nyomtatott sajtóban, vagy az internetes hírportálokon megjelenő számokat, akik az év nagy részében magasról tesznek az egész politikára. Ebből a szempontból kifejezetten fontos, hogy a – szerény véleményem szerint – létezésüket csak egyes kutatóintézetek vezetőinek szellemi renyheségének köszönhető kategóriák számaira ne valamiféle bűvös nyerőszámokként tekintsenek, hanem egy régóta magunkkal hordozott módszertani problémaként.
Nézzük, konkrétan mi a gond ezekkel a fogalmakkal; kezdjük kicsit messzebbről! A közvélemény-kutatások lehetnek kvantitatív vagy kvalitatív típusúak. Itt most csak az előbbiekkel foglalkozunk, mivel a politikai jellegű kvalitatív kutatások, így a mélyinterjúk, fókuszcsoportos felmérések eredményeit a legritkább esetben hozzák nyilvánosságra és ezek kevésbé számszerűsíthető eredményeket adnak, mivel a reprezentativitásuk korlátozottabban valósítható meg (nem is ez az erényük, de erről majd egyszer máskor). A kvantitatív kutatások statisztikai módszerekkel dolgoznak, nagy elemszámmal, ezen belül a pártpreferenciákat országos szinten mérő közvélemény-kutatások pedig nyilván az országra reprezentatív mintát igyekeznek venni. A kérdőívet elsősorban telefonon vagy személyes megkeresés során kérdezik le a mintába került emberektől. A megkérdezett emberek egy – egyre jelentősebb – része konkrétan rácsapja a telefont/ajtót a kérdezőbiztosokra. Ennek is több oka van:
1. Ma már egyébként is szétspammelik az embert emailen, telefonon, utcán mindenféle marketinges eszközökkel. Ezeknek egy része kifejezetten azzal álcázza magát, hogy „kérdéseket akar feltenni”, „csak a véleményükre kíváncsi”, hogy aztán persze hamar kiderüljön, hogy valamit ránk akarnak sózni. Ez a környezet – sajnos – a jóhiszemű kutatók őszinte érdeklődését is elsodorja, mert olyan immunitást alakít ki rengeteg emberben, hogy eleve hülyét kap attól, ha elkezdik kérdezgetni. (Ugye mindenkinek megvannak az aluljárókban vadászó „kérdezőbiztosok”?)
2. A politikai véleményünk (bár egyesek Facebook-feedje nem erről árulkodik) kifejezetten intim dolog. Ahogy a családunkról sem szívesen osztunk meg dolgokat vadidegenekkel, úgy a politikai véleményünk is alapvetően egy személyes ügy. Persze nem mindenkinek van gondja azzal, hogy a világ elé tárja, de tiszteletben kell tartani azt is, hogy sokan nem szeretnék. Ráadásul az idősebb korosztály még élénken emlékezhet arra, hogy nem is olyan régen, még jó 25-30 évvel ezelőtt is komoly következményekkel járhatott a politikai véleményük nyilvános (esetleg a fennálló rendszerrel szembeni) kinyilvánítása. Ezek a – szocializmus által örökül hagyott, beégetett – attitűdök ráadásul nemcsak az ezt ténylegesen átélt korosztályban, hanem gyermekeikben, unokáikban is tovább élhetnek („jaj fiacskám, nehogy bajba keverd magadat”, „jobb, ha meghúzod magadat, nehogy a véleményed miatt kirúgjanak”).
3. Akár vállaljuk is a politikai véleményünket, de nem akarjuk egy idegennel megosztani (akinek mondjuk telefonos interjú esetén még csak egyenesen a szeme közé sem tudunk nézni, hogy egy röpke pillanat alatt felmérjük, hogy a bizalmunkra érdemes embernek tartjuk-e). A pártpreferenciánkat, vagy egyes közéleti kérdések kapcsán kialakult véleményünket így a közvetlen környezetünk számára tartogatjuk. Sokan ráadásul nem is tudják megítélni (vagy nem hiszik el), hogy nem egy párt aktivistája, agitátora, hanem valóban egy közvélemény-kutató kereste meg őket.
Azért volt fontos az elutasítás okait tisztázni, hogy a későbbiekben lássuk, mennyire gyenge lábakon áll az ún. „pártválasztás” mint elemzési kategória kérdése. Tehát ott tartottunk, hogy tegyük fel: a válaszadó átküzdötte magát ezeken a pszichológiai akadályokon és különböző fel nem tárt okok miatt (pl. kóros közléskényszer, indokolatlan bizalom idegen emberek iránt, belülről feszítő politikai állásfoglalás világgá kiáltása, unalom stb.) úgy dönt, hogy lekérdezhetik tőle a kérdőívet. Most vonatkoztassunk el attól, hogy a kérdésekre igazat válaszol-e vagy sem, mert ez csak megbonyolítaná a képletet, és nem ez az érvelésem alapja.
Természetesen a kérdezőbiztosok (miközben apró örömtüzek gyúlnak lelkükben, hogy a préda beleegyezett a felmérésbe) nem esnek ajtóstul a házba, úgyhogy kérdezgetik mindenféle aktuális közéleti kérdésről (mondjuk a paksi bővítésről, a 4-es metróról, az ukrán helyzetről stb), míg végül elérkezünk a választások előtti leglényegesebb kérdéshez: a pártpreferenciához. Ezen a ponton a különböző kutatóintézetek eltérő módszereket alkalmaznak (részben attól is függően, hogy személyes vagy telefonos interjúról van szó): van, ahol listát adnak, ahol a megkérdezettek jelölgethetnek, van, ahol felolvassák nekik a választási lehetőségeket és várják a választ, van, ahol csak felteszik az ősi kérdést: most vasárnap kire szavaznának?
És itt jön a lényeg. Mit jelent a pártválasztók kategóriája? Azokat, akik mondtak pártot. A pártválasztóknál leközölt eredmények azoknak a száz százalékát adják ki, akik erre a kérdésre elárulták, hogy melyik pártra szavaznának. Nem az összes (a kérdőívezésbe beleegyező, akár a többi kérdésre végig példás tanulóként válaszolgató) megkérdezett/teljes minta száz százalékát. Nem. Azokat, akik nem mondtak pártot, azokat kiszórják ebből a kategóriából (aminek a neve is árulkodó: volt olyan szíves és választott pártot), virtuálisan kukoricára tárdepeltetik abba a sarokba, ahol szemlesütve gyülekeznek azok, akik (csak az ismétlés kedvéért) ugyan egy tökidegen emberre áldoztak 15-20 percnyi (vagy egyes szemérmetlen kutatók miatt akár jóval hosszabb) időt az életükből, akár minden más kérdésre válaszoltak, de a pártpreferenciára nem. Szóval kizárják azokat, akik azt mondták, hogy 1. „még nem tudom, a választás napján (vagy máskor, de nem most) fogom eldönteni”, 2. „tudom, kire fogok szavazni, de ne haragudjon, ezt azért már nem mondom meg Önnek, az előbb válaszoltam a chlamydiás kérdésre is, de erre, bocs, nem”. Rendben. Akkor kik kerülhetnek be a pártválasztók közé? A jófiúk. Akik elmondták nekünk, kérdezőbiztosoknak a pártpreferenciájukat. Mert mi marhára szimpik és megnyerőek vagyunk. Lévén, hogy ma még csak kétszázadszorra tesszük fel ugyanazokat a kérdéseket, bizonyára nem monoton és unott a hangunk. Iszonyat jól keresünk, tehát lelkesek és motiváltak is vagyunk. A megkérdezett pedig majd kicsattan az önbizalomtól, azonnal összhang alakult ki köztünk, még úgy is, hogy 200 kilométerre vagyunk egymástól: én egy call centerben ülök, ő meg ugye Nyékládházán a vezetékes telefon mellett ácsorog, és bár nagyon kell már pisilnie, azért válaszolgat. Bocsánat, csak ironizálok. Szóval: bekerültek azok, akik mondtak nekünk pártot, és megszabadultunk a konokul hallgatóktól és a válaszmegtagadóktól. Ugye bekerültek olyanok is, akik egy másik lényeges kérdésünkre (el fog menni a vasárnapi választásra?) a következőképpen válaszoltak: 1. „Hm, hát a fene tudja, időjárásfüggő, lehet” 2. „Jaja, persze, mikor is van?” 3. „Nem tudom, nem biztos”. Ok. Annak a körnek a pártpreferenciájára, akik erre így válaszoltak, természetesen én is baromi kíváncsi vagyok, hát hogyne. Ebből remek következtetéseket lehet levonni a várható eredményekre vonatkozóan.
Természetesen: nem csak ők kerültek be a pártválasztók közé, nem szeretnék túlozni. Olyanok is ott vannak, akik belemondták a kérdező arcába, hogy ha az apokalipszis lovasai is állnak a szavazókör előtt, ők akkor is elmennek és meg is mondják kire szavaznak. Ezzel nincs is gond. Akkor nézzük azt a bűnbánó csoportot, akik ugye megtagadták/nem tudták a pártprefenciájukra vonatkozó kérdésre a választ! Mivel a választási részvételre vonatkozó kérdést nekik is feltettük, vannak köztük olyanok, akik arra szintén úgy válaszoltak, hogy rohadtul ott lesznek a szavazás napján. De ó, jajj, az itt nem elég. Mondtak pártot? Nem.
Akkor vissza a sarokba! Bocsánat a didaktikusságért, de még egyszer: a pártválasztók között ott figyelnek azok is, akik ugyan mondtak pártot, de minimális esélyt látnak arra, hogy elmenjenek, azok viszont nem, akik biztosan elmennének, de egy számukra idegen embernek nem tudták/vagy nem akarták megmondani kire fogják behúzni az ikszet. No comment.
Választani tudó, biztos szavazók (vagy más néven: biztos szavazó pártválasztók). Egy fokkal jobb, de csak egy fokkal. Ebben a kategóriában legalább már nem lapulnak azok, akik eleve az mondták, hogy nem biztos, vagy elég kérdéses, hogy elmennek-e. Ebben (elvileg) csak a részvételüket biztosra ígérők vannak. Viszont fájó hiányként továbbra sem tartalmazzák azokat, akik jelzik, hogy ott lesznek, de nem árulták el, kire szavaznának. Márpedig a szavazás napján a leadott szavazatok után az ő véleményük is tükröződni fog az arányokban. Ezért véleményem szerint ez a kategória is megtévesztő.
A teljes népesség (tehát az összes megkérdezett) körében mért eredmények, arányok sokkal láttatóbbak, még akkor is, ha ezek a százalékok nem lesznek azonosak a választáson elért listás arányokkal (hiszen a választáson nincs nem tudja, nem szavazna kategória, ott minden megjelent azért megy el, hogy szavazzon). Tehát nem a választási eredményeket jósolja láttatóan, hanem az össztársadalom véleményét (aminek a szavazáson résztvevők ugye csak egy részét jelentik) tükrözi. A másik, a biztos szavazók kategóriája (akik a leendő választási részvételükre vonatkozó kérdésre azt jelzik, hogy el fognak menni szavazni) is használhatóbb elemzési kategória, mivel legalább nem hülyít minket azzal, hogy – egyszerűen megszabadulva azoktól, akikről a kutató nem tudja megállapítani, hova szavaznának – a pártok által a választáson elért eredményt jelezné előre, hiszen ebben a kategóriában szerepelnek rejtőzködök és bizonytalanok is (akik csak pártreferenciájukban bizonytalanok, nem abban, hogy elmenjenek-e szavazni).
A végkövetkeztetésekhez két dolog: látencia és szerénység. Ami különösen aktuálissá teszi ezeket a módszertani problémákat jelen helyzetben, az a következő (és ez még inkább fennállt 2010-ben): elég jól látható, hogy ki fog nyerni. Ebből az is fakad, hogy akik nem a (várható) nyertesre voksolnak, azoknak egy része egyszerűen eleve rejtőzködik. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden bizonytalan, vagy válaszmegtagadó az ellenzékre szavazna. Csak annyit jelent, hogy növeli a rejtőzködési kedvet. A Jobbikot is sokáig azért mérték alul a kutatók, mert vállaltan rájuk szavazni sokan tartották kissé cikinek, miközben sokkal többen támogatták, mint ahányan bevallották. Ez nem a közvélemény-kutatók hibája. Ezek olyan szociálpszichológiai hátterű dolgok, amikkel kutatási oldalról nagyon nehéz mit kezdeni. És itt el is érkeztünk egy másik fontos igényhez: szerénység. Önmérséklet. Mármint a kutatóknak magukkal szemben. Nem kéne vért izzadva olyan nyakatekert logika árán kiszenvedett számokat kiadniuk (a valóságtól elrugaszkodott kategóriák mentén darabolva a válaszadókat), amelyek arra ugyan jók, hogy látszólag (!) közel essenek a várható eredményhez, de ha mögé nézünk, csak ügyeskedést látunk. Legyen annyi szakmai öntudatuk, hogy ki merjék mondani: ezt tudjuk, ezt meg nem látjuk, mert van ennyi meg ennyi rejtőzködő, válaszmegtagadó. Ez van. Örüljetek, hogy ennyit is tudunk mondani, de ez legalább hiteles.
A korrektség kedvéért végül még két dolog: egyrészt a közvélemény-kutatókra hatalmas nyomás helyezkedik, hogy „mondják meg, mik lesznek az eredmények”(nem kis részben a politikai újságírók részéről). Ebből a tényből fakad az, hogy feltehetően úgy érzik, hiába is bűvészkednének olyasmivel, hogy „valószínűleg a Fidesz nyerni fog, az LMP bejutása kétesélyes, de a bejutási küszöb körül lehetnek, az Összefogás/Kormányváltók pedig nem fognak nyerni” (ami azért jóslatként önmagában sem kevés). Nem, a kérlelhetetlen újságírói (és hírfogyasztói) logika pontos számokat akar. „Mondják meg, ki hány százalékot fog kapni!” Ennél már csak az ún. mandátumbecslések áltudományossága távolodik el jobban a valóságtól (az egyéni mandátumot eredményező szavazatok ugyanis rengeteg lokális jellegzetességet hordoznak magukban, amikre országos pártpreferenciákból következtetni bármily tudományos köntösbe bújtatva is egyszerű boszorkányság). A második kérdés is összefügg ezzel. A véleménykutatásra sokan teljesen egzakt, természettudományos törvények mentén leírható diszciplínaként tekintenek. Ez az elképzelés hibás. Valóban kölcsönöz a természettudományoktól a statisztika, valószínűségszámítás révén. De ez nem kémia, nem matematika, de mégcsak nem is fizika. Humántudomány. Azon belül is személyiség-lélektan, politológia, szociológia és szociálpszichológia egyszerre. Bonyolult, de szép határterület. Ha nem tanúsít olyan önmérsékletet maga iránt a szakma, mint amilyenre a meteorológia (sokkal egzaktabb tudományként) is képes azzal, hogy nem hiteget minket, hogy pontosan megmondja, hogy jövő nyáron milyen időjárás lesz, maximum két hétre előre tud bármit is mondani, nos… az baj. Ezen kéne elgondolkozni.
Ez az írás nem a közvélemény-kutatások értelmetlensége mellett érvel, mielőtt valaki félreértené. Egy igen határozott, kollektív elvárás feszítő kényszerét szeretne megbontani, amelyet a közvélemény a kutatókra, intézetekre helyez. Amelyhez a kutatók oldaláról gyakran egy fals szerepértelmezés társul. Pedig nem kéne, hogy így legyen.
*
(Illusztráció: Fortepan)