Zuschlag János magnum opusa, a Pártházból börtönbe – azon túl, hogy kiváló ütőkártya a jobboldal kezében az Összefogás/Kormányváltás elleni küzdelemben – minden kötelező összetevőt tartalmaz, ami igazán szaftossá és eladhatóvá tesz egy bulvárkönyvet: bűnök, titkok, cselszövések, árulás, kaland, intrika, börtön, korrupció, szenvedés, politika, vér, erőszak, hataloméhség, szex, ármány és szerelem. Ráadásul a felsorolt alkotóelemeket a Zuschlag János-Szalai Vivien páros kellemesen egyszerű, minimális intellektuális kihívást tartogató, irodalmiaskodó, de legfőképp hatásvadász stílusban oltja az egyes szám első személyben elbeszélt énregénybe.

A helyesírási és nyelvhelyességi hibáktól hemzsegő életrajzi mű hőse magát elsősorban a Dosztojevszkijnél szereplő különc figurák és az ún. Nagy Gonosz karakterek, továbbá a klasszikus francia realisták, Balzac és Stendhal nagy formátumú karrierista hőseinek távoli rokonaként tünteti fel. Önmagát egy becsvágytól elvakult, a felemelkedésért mindent feláldozó, az átlag fölötti intelligenciával rendelkező örök kívülállóként láttatja, aki mindenekelőtt a körülmények áldozata.

A börtönből frissen szabadult egykori politikus könyvétől tehát egy percig sem érdemes apológiát várni: a Zuschlag-vallomásban a megbánás gesztusai helyett inkább csak mosakodással és magyarázkodással találkozhatunk. Zuschlag szerint az igazi gonosztevő az, aki a korrupt rendszert, a magyar politika bűnös gépezetét fölépítette. A Zuschlag János nevű fiatal srác, aki csak jól akart élni, aki csak magasabbra akart törni, mint a többiek, e rendszer működésének csupán elszenvedője, egyben örököse. Meggyőződése, hogy Magyarországon mindenki bűnös, mert bedől a hazug ígéreteknek. Éppen ezért ő sem rosszabb senkinél, csak most épp ő húzta a rövidebbet: ő a mártír, a véráldozat, akit cserbenhagytak a társai, akit örökre tönkretettek.

Ha félretesszük a könyv kampányeszközként való értelmezését és a Zuschlag iránti (amúgy félretehetetlen) mély megvetésünket, egy több szempontból is tanulságos olvasmánnyal állunk szemben. A Pártházból börtönbe egyrészt pontos pszichiátriai esettanulmányként is olvasható, hiszen ijesztően plasztikus képet fest a lelkiismeret nélküli, antikrisztus-szerű, önmagát übermenschként feltüntető egocentrikus szocio- és pszichopata lélek működéséről. Másrészt a magyar politikai berendezkedés riasztó kórképét is megismerhetjük, amiből kiderül, hogy a mérhetetlenül önző és hazug politikusokat végtelenül hidegen hagyja Magyarország boldogulása és a magyar emberek sorsa. Őket csak és kizárólag a saját önös érdekeik mozgatják, ugyanúgy, ahogy a hétköznapi embereket is. Tehát a Zuschlag-féle tanulság nem más: sok kis és nagy Zuschlag ül a parlamentben, egyébként meg Te is Zuschlag vagy, ugyanúgy, ahogy a többiek.

Ennél többet nem is érdemes elmondani erről a politikai bulvár lektűrről, jöjjön inkább egy pár erősebb idézet a könyvből:

„Azt mondják, fúj, erkölcstelenek a politikusok. Azok. De a választópolgárok sem sokkal különbek. Az emberek döntő többsége nem mer döntést felvállalni. A politikusok azonban mindennap döntéseket hoznak. Én megszavaztam a volt óvodám és iskolám bezárását a csökkent gyerekszám miatt, még akkor is, ha alapvetően sajnáltam, amikor megláttam egy idős nőt könnyel a szemében, aki egykor a nevelőm volt. Mert ezt szolgálta az érdek? Érzéketlen voltam? Nem tudom. De én legalább mertem meghozni döntéseket. Az emberek jó része menekül a döntések elől. Én sosem menekültem el. Álságos az, aki gyűlöli a politikusokat. Akármilyenek is, de felvállalnak döntéseket, arcukat adják hozzá. Ezért is keresnek sokat. Az átlagember elmegy a munkahelyére, megdolgozik a betevőéért, de tömegeket érintő dilemmákkal nem kell megküzdenie. Én egész életemben mertem dönteni, és előremenni. Olykor rosszul is." (12-13.o.)

„Nagyon nehéz megmondani, hogy hol kezdődik vagy hol húzódik a határ egy gyermeki rosszalkodás vagy az igazi gonoszság között. Egyáltalán, mi is a gonoszság? Már gyerekként is nagyon foglalkoztatott ez a kérdés. Nagyon sokan gonosznak tartottak. Néha azt éreztem, hogy még a családom is gonosznak tart. Való igaz, hogy a magatartásomban voltak erre utaló jelek, és gyakran én magam is gonoszságnak éreztem azt, hétköznapi mércével nézve, amit éppen csináltam. De nem tudtam eldönteni, hogy ez egyfajta segélykiáltás, az igazi arcom elrejtése volt, vagy pedig egyszerűen azt az iszonyú komplexust, fájdalmat, kisebbrendűségi érzést, ami elég korán megmutatkozott, azt próbáltam leplezni ezekkel a kisebb-nagyobb gonoszságokkal, amiket az életemben elkövettem. Igazán szándékosan soha nem akartam senkinek ártani. Már csak azért sem, mert világéletemben mérhetetlenül önző, egocentrikus természetem volt. Valójában mindig a saját világom körül forogtam. Mérhetetlenül nem érdekelt senki a környezetemben, csak saját magam és a saját boldogulásom.”(36.o.)

„A horoszkópom szerint Bika vagyok, Bika aszcendenssel, s mélységesen igaz rám az a megállapítás, hogy villámgyorsan döntök, és általában az agresszivitás mellett. Félelmetes ellenfél voltam mindig is, mivel minden életerőmet azonnal nekiszegeztem bárkinek, aki szembeszegült velem. Noha az életcélom nagyobb tárgyilagosságot igényelt volna, a becsvágyam a világi siker, népszerűség felé vonzott, ami ugyan önkontrollt igényelt volna, ami nekem sosem ment igazán. Én mindig az a típusú ember voltam, aki az energiáit az önérvényesítés felé tereli akkor is, amikor valami egészen másra kellene gondolni. (...) Egy horoszkópban azt olvastam, hogy mélyebb céljaim szolgálata érdekében néha feledkezzek el saját magamról, ezért folyamatosan őrködnöm kell afelett, hogy energiáim ne az ego malmára hajtsák a vizet. Ami persze sosem sikerült, mindig viszályt szítottam magam körül, bármerre is jártam." (47-48.o.)

„Gyönyörűnek, vonzónak találtam mindig is az idős nőket, ahogyan a karrierem kezdetén Lendvai Ildikóhoz is egyfajta vonzalom fűzött. Mi tagadás, sokat köszönhettem neki." (85.o.)

„Az volt az MSZP nagy tragédiája, hogy Gyurcsány Ferenccel szemben képtelen volt valós alternatívát kínálni... Van a mondás, hogy vakok között félszemű a király. Ez igaz volt az MSZP-re is. Meg voltunk áldva.” (96.o.)

„Minden posztot feltöltöttem precízen a saját bizalmasaimmal, semmit sem bíztam a véletlenre. Legyen szó önkormányzati helyekről vagy párttisztségekről. (...) Egy rendszer csak úgy működik, ha olyan emberekkel veszed körbe magad, akik azt teszik, amit mondasz nekik, mert minden, amijük csak van, tőled függ. Mivel a politikában – amúgy szerintem máshol sem – barátságról alapvetően nem beszélhetünk, nem marad más, mint esetleg a lojalitás, vagy a félelem, de mindenekelőtt az érdek.” (98.o.)

„Rengeteg pénzt kellett költeni a személyes imázsra.” (103.o.)

„Az MSZP nagyon gyatrán áll a jó szónokokkal. Úgyis mondhatnám, hogy ezek az emberek alig tudnak rendesen beszélni. Olyat, akinél őszintén azt gondolom, hogy minden szempontból, megjelenését, habitusát, stílusát tekintve minden klappol, nem tudnék említeni az MSZP-ben. Mindenkinek van valamilyen jelentős fogyatékossága, ami eleve megfosztja attól a lehetőségtől, hogy igazi, nagy formátumú politikus legyen. (...) Így belegondolva igazán szomorú, hogy Magyarországon itt tart a politika. Hogy valójában nincs kire, kikre felnézni, kikre büszkének lenni. Illetve butaságot mondok. Lenne kire büszkének lenni. Csak azokat az embereket nem a parlamentben, és nem is az újságok címlapján találjuk meg. De nem ám. Ezek az emberek kimennek külföldre.”(113-114.o.)

„Sokszor megkérdezték tőlem, hogy egy átlagpolitikust érdekel-e bármennyire is, hogy változtasson az ország sorsán. Mindig jót mosolyogtam magamban már azon is, hogy ez egyáltalán felmerül. Hát valóban ennyire naív ez a nép? Ennek a népnek tényleg mindent be lehet adni?” (117.o.)

„Ott van a már említett média. Olyan selejtes újságírókkal van tele, hogy szerintem nincs még egy ország, ahol ennyi ostoba, tehetségtelen ember mondaná magát újságírónak, mint nálunk. Olyan stílusban írnak – olykor komoly, nagy múltú – napilapokba emberek, hogy én azt gondolom, hogy egy emelt szintű érettségin szebben fogalmaznak magyarul a diákok. És jobban írnak helyesen. (...) Egy beteg társadalom beteg politikai elitjében csak beteg tulajdonságokkal emelkedhet ki valaki.” (119.o.)

„Hamar rájöttem, hogy demokrácia, mint olyan, nem létezik. Megállapodások vannak. Kisebb-nagyobb üzletek, mutyik. Ha ügyes az ember, meg lehet állapodni, de nagyon vigyázni kell. (...) Szerintem túl sok jó nem zajlik a parlamentben, de erről nem csak a politikusok tehetnek. Mindenki megérdemli a sorsát, főleg, ha bedől a hazugságoknak. (...) Ha egyszer a társadalom majd szembe tud nézni a hazugságaival, akkor a politikától is elvárhatja, hogy szembenézzen a saját hazugságaival. Amíg össznépi szinten folyik a hazudozás, meg az adócsalás, addig semmi sem lesz jobb ebben az országban.” (125.o.)

„Gyűlöltem a szocialista pártot belülről. Akkor is gyűlöltem, amikor bent voltam. Abban a közegben, ahol minden napomat töltöttem, folyamatosan megaláztak és feltörölték velem a padlót.” (132.o.)

„Úgy éreztem, hogy mindent megtettem, de ennek ellenére sem sikerült megszerettetnem magamat soha senkivel. Állandóan szeretethiánnyal küszködtem. Mindig úgy éreztem, hogy engem nem szeretnek. A magányosságot összekevertem a szeretethiánnyal. Azért voltam magányos, mert rettenetesen eltértem a többi embertől. Persze ezért még nem kellett volna szarban hagyni.” (132.o.)

„Abban a börtönben kezdtem a raboskodást, ahol egykor még látogatást tettem, mint országgyűlési képviselő. Nagyon magasról hirtelen nagyon mélyre süllyedtem. Tudtam, hogy mindennek vége.” (153.o.)

„De miért is gondolná bárki, hogyha börtönbe kerülnek azok az emberek, akik kint is problémásak voltak, akkor egy túltelített büntetés-végrehajtási rendszerben majd megjavulnak? Ez Pintér Sándor és minden belügyminiszter legnagyobb hazugsága. A börtön nem épít, nem nevel, csak rosszabbá teszi az embereket. Kiképzi, kiokosítja őket, hogy még jobb bűnözők legyenek. (...) Aki napi szinten ezért lop, hogy ne haljon éhen, az akkor is lopni fog, ha kijött. Mert nem tud mást csinálni. Az a probléma, hogy a bűnelkövetők döntő többsége a kilátástalan társadalmi helyzete miatt van ott. (...) Ez olyan, mint Amerikában a négerbűnözés. Mit csináljon a néger? Vagy mit csináljon a magyar börtönöket nyolcvan százalékban megtöltő roma? Iskolai végzettség, szaktudás nélkül mit tehetnek? Kijönnek és újra lopni fognak.” (191.o.)

„A börtönben általában két típust utálnak. A gazdag gyereket meg az értelmiségit. Ezt a kettőt nagyon tudják rühellni. Én pedig még egy harmadik kategóriát is megtestesíthettem: a politikust, akinek még a pofája is nagy. Nyilván a tenyérbe mászó személyiségem irritált mindenkit.” (198.o.)

„Miért pont engem küldtek a vérpadra a számlagyárosok, offshore-lovagok és hazug politikusok országában? A szerencsétlen viccelődésem a Terror Házánál, a nagyravágyásom, bizonyos értelemben vett naivságom, butaságom vagy saját helyzetem rossz megítélése, a személyes kudarcaim vezettek ahhoz, hogy lenullázódott az életem? Vagy ez így mind együtt? Magam sem tudom. S ha őszinte akarok lenni, a végeredmény szempontjából kétségbeejtően lényegtelen is.” (203.o.)

„Nem hibáztatok mást, csak azt mondom, hogy nem magányos bűnöző voltam. Azt pedig, hogy valóban jobb lett-e attól a világ, hogy hat évet börtönben töltöttem, tényleg döntse el mindenki maga...” (210.o.)

*

Zuschlag János: Pártházból börtönbe

Napi Gazdaság Kiadó Kft, 2014