„Aczél behívatott a parlamenti dolgozószobájába,
és a beszélgetés végén a folyosóra ordította utánam,
hogy vegyem tudomásul, hogy ebben a hazában
csak kormánypárti művésznek érdemes lenni.″
(Kerényi Imre)

A KISZ, az MSZMP, az MDF és a Demokratikus Charta után a Fidesznél landoló Kerényi Imre az alkotmányos gondolkodás népszerűsítése mellett a magyar kultúráért is bármikor kész életét és vérét adni. Az egykori színházi rendező a közelmúltban a Belvárosi Polgári Szalonban beszélgetett Vidnyánszky Attilával, a Nemzeti Színház hamarosan hivatalba lépő igazgatójával a színház jövőjéről.

Kerényi ezúttal sem fogta vissza magát, jól ismert stílusában, a kenetteljesség és hízelgés fúziójával értekezett Vidnyánszky küldetéséről (és persze még sok minden másról, így például a Színművészeti Egyetem állami támogatásának megvonásáról is):

Kerényi buzizása alatt Vidnyánszky feszengett és fejét csóválta, de nem reagált rá semmit, csak később adott ki nyilatkozatot, miszerint hibázott, amikor nem igazította helyre a kiszólást. Amikor a 444 Kerényit kérdezte a felvételről, ő ennyit válaszolt: „Magánemberként vettem részt a rendezvényen, színházi emberek között voltam. Abba a közegbe ez a stílus belefér, nem bántásnak szántam, amit mondtam.”

Az Én Csak Magánemberként című nóta sem különösebben karakán, a mentegetőzés másik fele viszont még csak nem is igaz: nem színházi emberek között hangzottak el az Alföldi-féle Nemzetit becsmérlő szavak, hanem egy nyilvános, bárki által látogatható közéleti beszélgetéssorozat egyik alkalmával.

Kerényi hosszú útja egészen a kezdetektől („ha a KISZ jelentkezik, Kerényi Imre és a többiek csatasorba állnak”) jól dokumentált, most csak az elmúlt bő évtizedből idéznék ide két momentumot. A Demokrata 2002-ben még így írt hősünkről: „KISZ - MSZMP - MDF - Demokratikus Charta - polgári körök. Ezek Kerényi Imre életének főbb állomásai. Érdekes, kacskaringós út. Nem árt, ha ezt szem előtt tartjuk. Ha figyeljük Kerényi Imrét. Aki egykor úgy táncolt, ahogy a kommunisták fütyültek. Aztán otthagyta őket. Segített megalapítani az MDF-et. Aztán otthagyta őket. És örült neki, hogy '94-ben elbukták a választást. Most éppen itt van közöttük. Meddig?”

Aztán később a Demokrata Videó Televízió egyik alapembere lett, így 2010-ben már felettébb megértő és előzékeny kérdésekre válaszolva fejthette ki, micsoda megpróbáltatásoknak volt kitéve a kommunisták miatt: „Egyszer csak kiszemeltek engem kádernak. Felhívtak, hogy az Aczél elvtárs azt akarja, hogy én legyek a szolnoki igazgató, és észre sem vettem, már én voltam az igazgató. A legbalosabb megyébe kerültem. Addig fogalmam sem volt, milyen a kommunizmus, akkor megtudtam. Azt mondja nekem a megyei párttitkár, hogy Kerényi elvtárs, mi adunk magának egy ótót, de rend legyen ám a színházban. Az ótó egy Dacia volt, amit nem adtak, hanem meg kellett venni, csak megengedték, hogy soron kívül fizethessek érte. Minden hónap elején be kellett menni a párttitkárhoz, állt három üveg konyak az asztalán, és italozni kellett vele, végül azt mondta, hogy most akkor jelentsek. Én meg azt játszottam, hogy nem értem, mit kell jelenteni. Két év múlva szöktem meg ebből az állásból, mert be akartam mutatni egy színdarabot, ami arról szólt, hogy a politikai hatalom birtokában az ember személyisége torzulhat. Caligula császár személyisége például annyira eltorzult, hogy kinevezte szenátornak a saját lovát. Betiltották a darabot. Aczél behívatott a parlamenti dolgozószobájába, és a beszélgetés végén a folyosóra ordította utánam, hogy vegyem tudomásul, hogy ebben a hazában csak kormánypárti művésznek érdemes lenni.″

Hősünket aztán igazán nem lehet azzal vádolni, hogy ne tanulta volna meg az Aczél-i leckét.