Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.
      Kommentszűrés
’13 ápr
13
08:01

Segíts magadon – Dombokon túl

Írta: Lakner Dávid

dupa.jpg

Mostanra kialakult egy román újhullámnak nevezett filmes irányzat, amely a kisrealizmust és a drámaiságot ötvözi olyannyira koherens módon, hogy a bemutatott tragédiák a néző számára valóban a hétköznapi eseményláncolatok integráns részeként tűnnek fel. Bár ezek a történések valójában rendkívül sokkolónak mondhatóak, a filmek valóságából mégsem tűnnek ki: „a közöny fertőtlenít” és tompítja a borzalmak élét az élet minden egyes területén.

Ezt láthattuk legutóbb a válást finoman szólva sem elegánsan lebonyolító egykori házaspár túszdrámává fajuló összekülönbözésében (Mindenki a mennybe megy); vagy éppen a karácsonyi családi összejövetel alkalmából a magánéleti összeomlást még leplezni próbáló anya és apa történetében (Ünnepek után). Közös ezekben a helyzetekben, hogy bár rendkívül banálisnak, hétköznapinak tűnnek, de ha a történésekre jobban odafigyelünk, észrevehetjük a bennük rejlő borzalmas kisszerűséget és embertelenséget, a mindennapos tragédiákat. Cristian Mungiu eddigi legismertebb filmje, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap is egy ilyen helyzetet tárt elénk: az abortuszát egy lepukkant hotelszobában végigszenvedő fiatal lány története bár lehetetlenül depresszívnek tűnik fel, mégis szinte következik a környezet és a társadalom valóságából, az életet ünnepnek még véletlenül sem tekintő látszatvilágból.

A Dombokon túl Mungiu fent említett filmjéhez hasonlóan két lány kapcsolatára összpontosít: mindketten árvaházban nevelkedtek, ám egyikük utána Németországba ment dolgozni, míg a másik maradt Romániában, és egy kolostor teljes értékű tagja lett. Korábban valószínűleg mindkettejüknek a közöttük fennálló kapcsolat volt az egyedüli érték, ám Alina távozásával Voichita új otthonra lelt a dombokon túl lévő kolostorban, ahol aztán a hely jellegéből fakadóan Istenben találta meg boldogságának (vagy inkább boldogulásának) kizárólagos forrását. Alina visszatér, ám korábbi barátnőjét valójában már elveszítette: hiába próbálja a lány barátságukat (szerelmüket?) az emlékekből újraépíteni, Voichita már nem vevő erre: megtalálta saját útját, sikerült nagyjából biztonságos mederbe kerülnie az árvaházi bizonytalanság kétségbeejtő perspektíváiból. Alinának azonban nincs ekkora szerencséje, így nem is csoda, ha akként tekint barátnőjére, mint aki eszét vesztette: hiszen a vallás (igazából: a változás) valóban elvette tőle azt a lányt, akit egykor olyannyira szeretett.

És itt tévednek a legnagyobbat az alkotást elemző kritikusok: leragadnak a felszínnél, és szépen besétálnak a rendező csapdájába. Az úgynevezett ördögűzés, mint a világtól elzárt kolostor embertelen folyamatainak betetőzése köré fűzik fel a film koncepcióját. Mit sem foglalkoznak így azzal, hogy a szekuláris világ legalább ugyanolyan közönyösnek és a problémákat előidézőnek tekinthető, mint az oly gyakran kihangsúlyozott, távoli kolostor. Mert Alina nem egy teljesen hétköznapi, kiegyensúlyozott lány: a világi társadalom már elképesztő módon legyengítette a mentálisan nem túl jó állapotban lévő lányt, akinek pszichés betegsége egyáltalán nem a vallásos közeg miatt alakul ki. Utóbbi épp annyira könnyen tudja kifordítani a lányt magából, mint bármely más hely tudná – ha az is annak reményétől fosztaná meg, hogy életének megvan még a biztos kifutási pontja.

Így a kórházban épp olyan felületesen és hozzá nem értő módon kezelik a lányt, mint azt a vallás erejében bízó kolostorban tudja tenni az Atya. Felmentés persze nincs senki számára, csakhogy a tragédiát sem lehet kizárólag a másik fél hanyagságára kenni: mind benne vannak nyakig, a kórházi nővérek, a kolostorbéliek és az az új lányt Alina szobájába fogadó nevelőszülők. A tényleges környezet itt szinte mindegy is: az árvaházi légkör épp annyira sivárnak mondható, mint a kolostor egyhangúsága vagy a kórház érzéketlen valósága. Mungiu az egész társadalomra kiterjeszti az önmagát mindig valamiféle erkölcsi fölényben látó közönyt. Ahogy a 4 hónap, 3 hét, 2 nap-ban, úgy itt sincs valódi segítség, az áldozat pedig semmiképpen nem menekülhetne meg, mivel nem volt képes az egyedül lehetséges utat választani: önmagán segíteni.

Mégsem őt tekinthetjük a film főszereplőjének, jóval inkább a nővérként új életet kezdő barátnőjét. Voichitában egyre több kétely fogalmazódik meg Alina szenvedéseinek fokozódásának láttán, végül pedig nem menekülhet ő sem: kizökken a biztonságosnak hitt világból, magyarázatok híján pedig ugyanoda tér meg, ahol valószínűleg Alina tartott korábban. Voichita a film végén elkíséri az Atyát és a vele tartó néhány nővért a rendőrségre, ám előbb leveti az apácák hétköznapi viseletét, és magára húzza az Alina által korábban viselt pulóvert.

Cristian Mungiu új filmje talán még izgalmasabbnak is tekinthető, mint a 4 hónap, 3 hét, 2 nap volt: a Dombokon túl még pontosabb képet fest arról, milyen is az, amikor a közöny mindent beterít. Mindezt pontosan vissza tudják adni a Magyarországon ismeretlen román színészek. Mungiu a korábbi alkotásaihoz hasonlóan nyomasztó és a film végéig a székbe szögező hangulatot tár elénk. Ez a film is nagy segítség lehet a nézőnek ahhoz: tényleg ne hagyja, hogy „az idő és a közöny” sikeresen fertőtlenítsen.

Címkék: film realizmus Románia Cristian Mungiu román újhullám Dombokon túl

A bejegyzés trackback címe:

http://mandiner.blog.hu/api/trackback/id/tr615188132

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Segíts magadon – Dombokon túl 2013.04.13. 09:26:01

Mungiu új filmje, a Dombokon túl a 4 hónap, 3 hét, 2 nap-nál is pontosabb képet fest arról, milyen is az, amikor a közöny mindent beterít.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

marko11 2013.04.13. 13:20:48

Igen ez egy súlyos társadalomkritika. (És, valóban, nem az ördögűzés kritikája.)
A film utolsó percei, a rendőrök beszélgetése a rendőrautóban, teljes egyértelműséggel mutatják, hogy a rendezőnek "csak" a rendszerrel van baja.

A Titanicon futó filmek közül, ezt a "román minőséget" hozta a szlovákiai magyar, Prikler Mátyás "Köszönöm, jól!" c. földbe döngölős, mai témájú filmje.
Mintha Szörény Rezső, a 70-es évek Magyarországán játszódó BUÉK!-ja folytatódna itt, a 2010-es években. Azzal különbséggel, hogy most már még nagyobbak az árulások, még kegyetlenebbek a hazugságok.
Ja, és mintha Cassavetes is ott segédkezett volna a rendezésnél, annyira hitelesek, természetesek a jelenetek, a színészek.
Remélem a mielőbbi magyarországi forgalmazását ennek a szlovák filmnek is. Pontosabban: kétnyelvű, szlovák és magyar!