Néhány nappal ezelőtt a Timelord blogon egy szórakoztató, de nagyon tanulságos politikai relikvia jelent meg. Az 1869-ből származó aktuálpolitikai kiskáté kommunikációs paneleit feltehetően még azok is valamilyen otthonossággal olvasták, akiktől a Mikszáth, Tömörkény, Krúdy nevével fémjelezhető világ vagy életérzés teljesen messze esik. A szöveg fordulatai egészen modern mechanizmusokat tükröznek, mondhatnánk: meglepően moderneket, persze a magyar történelem ismeretében szó sincs meglepetésről.
A modern magyar politikai rendszer, azaz a parlamentarizmus ekkor alakult ki. Lehet persze vitatkozni az akkori vagyoni cenzus jogosultságán, de az, amit ma politikának nevezünk, akkor született meg. A legalapvetőbb politikai beidegződések alighanem ekkor vésődtek be a kollektív tudattalanba. Az épített környezetünk nagy része is ekkor alakult ki, lényegében a Kárpát-medence legtöbb városának meghatározó arculata ennek a kornak a terméke. A szöveg teljesen rezonál napjaink politikai világára.
Van egy fogalom a sorok között elrejtve, amire egyből ráismerhetünk: ez a sokat emlegetett „megosztottság”. De vajon volt-e olyan szeglete a világnak, ahol ne lett volna ilyesmi? Vajon nem csak a kádári Népfront hamis matyóhímzései után vágyakoznak néhányan, amikor a „megosztottságot” kárhoztatják? Sajnos, a pártokon alapuló modern parlamentarizmusnak velejárója a szó szerinti részekre osztottság.
Egyvalami mintha hiányozna: az a kedélyes, igen, kissé patriarkális stílus, ami a korszakot jellemezte. Valahogy hasonlít ez jó néhány közép-európai város építészetére is. Ahogyan Alexnek, Banja Luka-i barátomnak a nagyapja elmagyarázta a politika lényegét: megmutatta neki a régi épületeket és az új lakótelepeket. Az elsőre annyit mondott: ezt a Ferenc Jóska építette. A lakótelepekre meg: ezt a Titó. Alex ekkor mindent megértett. Félő, hogy a korabeli stílus és a naivan ravasz, de ízesen kedélyes PR valahogy hasonlóan áll a mai, velejéig professzionalizált szlogengyártáshoz és hálózatépítéshez.
Jobboldaliként természetesen nem kis kárörömmel olvastam a párbeszédet, és azt gondoltam magamban: hát igen, valahogy így. Mégis amikor a végéhez értem, ahol a baloldal azzal vádaskodik, hogy „Feladtátok Magyarország történeti nevét”, beugrott a „köztársaság” fogalma körüli mai cirkusz. És az utolsó mondat, amelyet a jobboldali címez a balosnak, miszerint addig tart a status quo, „amíg ti föl nem forgatjátok”, bizony váteszi mondatnak bizonyult. 1918-ban a közös vereséget a baloldal megfejelte egy külön bejáratú felforgatással, teret adott a „vadráczoknak” és a „magyarfaló oláhoknak”, majd extraként a kommunistáknak is. Ma már másról szól a történet. Vagy ugyanarról?
