Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.
      Kommentszűrés
’12 sze
26
17:41

A zenélés legérdekesebb része az, amikor elmész a határokig

Írta: Szelli

jeromefroese.jpg

Jerome Froese együttese, a Loom pénteken és szombaton ad koncertet az A38 Hajón. A multiinstrumentális művész 16 éven keresztül komponált az elektronikus popzenét feltaláló Tangerine Dream-nek, ez idő alatt pedig nem kevesebb, mint hét Grammy-jelölést zsebelt be – ám saját bevallása szerint sosem a trófeák hozták lázba, hanem valami új létrehozásának élménye. Interjú.

 A Tangerine Dream-es Edgar Froese fiaként édesapja zenéje hogyan hatott zenei pályája alakulására gyerekkorától kezdve?

 Berlinben születtem és nőttem fel, leszámítva néhány svájci iskolai évet, mindig itt éltem. A '70-es években a Tangerine Dream egy független, alternatív bandának számított - az első felvétel 1970-ben jött ki. Már egészen fiatalon alkalmam volt megtapasztalni a zenét, ahogy az évek során az együttes tagjai és a zenei stílusok folyamatosan változtak, alakultak. Viszont azt kell, hogy mondjam: mindez nem volt közvetlen hatással az én saját zenémre, amikor elkezdtem játszani. A felszerelés ugyan mindig kéznél volt, a lehetőség pedig kínálkozott. A 80-as évek közepén aztán gitározni kezdtem, az lett az első „fő hangszerem". Több bandában játszottam Berlinben a 80-as évek során, a többieknek a zene viszont csak egy hobbi volt. Abban az időben a Tangerine Dream már számítógépekkel dolgozott és Edgar, az apám azt mondta, hogy oké, ha belefáradtál abba, hogy a többiek nem veszik elég komolyan, adok egy gépet, gitárt, zongorát, dobot, mindent, és a zenészek majd hozzád jönnek. Szóval fogtam a gépét és elkezdtem csinálni a saját zenémet többféle hangszerrel, modullal és régi felszereléssel, amit a banda már nem használt. Edgar figyelte a kísérletezgetéseimet, mint apa a fiát, pár év elteltével aztán, miközben demókat hallgattunk, azt mondta, hogy „ha dolgozol rajta, ez egy nagyon jó kezdet!"

 1990-ben csatlakozott a Tangerine Dream-hez, ahol 16 éven keresztül zenélt és komponált. Evidens volt, hogy az apja beveszi a bandába?

 Teljesen véletlenül kerültem az együttesbe, a vicc az, hogy soha nem állt szándékomban. Én csak játszottam. Abban az időben a TD egy nagyon nagy névnek számított, cseppet sem volt evidens, hogy Edgar csupán azért bevegyen, mert a fia vagyok. Ha beszállsz, akkor adnod is kell valamit zeneileg, különben semmi értelme nem lenne az egésznek. Szerencsére volt mit adnom, ezért egy nap Edgar azt mondta, hogy „talán itt az ideje, hogy színpadra állítsunk". Nehezen hittem el, hogy a következő koncerten ez már bekövetkezhet, de mivel úgyis kellett egy új tag a csapatba, kipróbáltuk. Pár hónappal később Berlinben 5-6 ezer ember előtt találtam magam egy TD-koncerten; a 2 és fél órás fellépés után úgy éreztem magam, mintha egy másik univerzumban lennék. Az első évben aztán elmentem az első brit turnéra velük – nem volt rossz.

 Egy régebbi interjúban azt mondta az apjáról, hogy kapcsolatuk ugyan baráti, de távoli. Miért hagyta ott az együttest, inkább személyes, vagy szakmai okok vezettek ehhez a döntéshez?

 Úgy gondolom, egyértelműen szakmai okaim voltak. Az együtt töltött 16 év alatt rengeteg érdekes és rengeteg kevésbé érdekes dolgot csináltunk együtt. Talán 2005-re érett meg a dolog: egészen más elképzeléseink voltak arról, merre vigyük a TD-t. Edgarnak is volt egy ideálja, kivel és hogyan zenéljen, és nekem is voltak ötleteim és perspektíváim, a két út pedig gyökeresen különbözött egymástól. A konfliktusnak az esetünkben ráadásul volt egy másik, apa-fia szintje, mélysége is. Nem volt elragadtatva a döntésemtől, a kiválásom után aztán volt majdnem egy év, amikor teljes csend volt közöttünk. Újra kellett gondolnom a dolgaimat, aztán viszont egy-másfél év elteltével ellátogattam egy koncertre Berlinben, ahol újra találkoztunk. Manapság már újra tudunk mindenről beszélgetni: az ő zenéjéről, az enyémről, barátian – a feszültség már a múlté. Ezen át kellett esnünk.

 Az elektronikus-ambient műfajt nehéz behatárolni, definiálni, illetve kihívás lehet a giccshatáron belül maradni az ilyen álomszerű, éteri dallamok esetében. Hogyan írná le a saját stílusát?

 Rettenetesen nehéz az embernek definiálni a saját zenéjét, stílusát. Ezt meghatározni olyan, mintha azt kérdeznék, hogy jó zenét csinálok-e? Amikor leülök kitalálni egy új számot, természetesen van egy bizonyos stílusom, hogyan rendezem össze a dallamokat, miként viselkednek egymással ezek a hangzások. Valójában az a legérdekesebb része a munkának, amikor ezekig a határokig elmész. Meg persze az, hogy a közönség szeresse amit csinálsz, anélkül, hogy direkt az ő kedvükre tennél.

 Mi inspirálja?

 Nekem leginkább a gitár alapú instrumentális zenék adnak ihletet. A Loom-ból viszont például Johannes, aki régi TD-tag, imádja a klasszikus muzsikát, illetve sokféle elektronikus zenét és progresszív rockot is hallgat. A harmadik bandatag, Robert pedig odavan az igazi „bombasztikus" hangzásokért. Azt hiszem hármunk közül én vagyok a leginkább kísérletező típus.

 A zeneszerzés mellett számos hangszeren is játszik. Mi okoz nagyobb örömöt; létrehozni valami újat, vagy a színpadon állni a gitárjával és mindezt a közönségnek átadni?

 Kitalálni új hangzásokat: ez az, ami mindig motivált. Olyankor az ember úgy érzi, mintha a saját univerzumában lenne, körülvéve hangokkal, ritmusokkal és dallamokkal. Sokan, köztük az apám is szeretnek vizuálisan komponálni: a fejükben megjelenő képeket írják át, képezik le a zene nyelvére. Én nem vagyok ilyen vizuális fickó, sokkal inkább hang-fickónak mondanám magam. Dallamokra, melódiákra, atmoszférákra gondolok zeneszerzés közben, egy dallam eléneklése pedig az egész kompozíciót jelentheti. Ez egy felettébb instrumentális folyamat, izgalmas, mi sül ki a végén belőle. Ettől függetlenül a koncertezésnek is megvannak szépségei – amikor új emberekkel, közönséggel találkozom, új helyeket tapasztalok meg. Nehéz választani, de talán valami újnak a létrehozása többet jelent, mint ugyanezt megmutatni.

 Összesen hétszer jelölték Grammy-díjra. Nem érzi úgy, hogy máshogy alakult volna a pályája, ha egyszer el is nyeri a kitüntetést?

 Sosem azok a fickók voltunk, akik trófeákra vadásznak, ezért nem hiszem, hogy csalódott lennék. Nem tudom egyébként, hogy sokat számít-e maga a díj. Akárcsak a színészek esetében az Oscar, egy másik oldala is van az éremnek: aki egyszer megnyeri, annak utána nagyon nehéz új munkát találnia, mivel mindenki azt hiszi, hogy megfizethetetlenné tette az elismerés. Sok embert ismerek, akiknek nagyban megnehezítette a szakmai életét egy-egy díj – így fogalmam sincs, mi történt volna, ha egyet végül megnyerünk. Talán változott volna valami, talán nem.

 Korábban egyszer azt mondta, hogy egy igazi magányos farkas, aki ugyan szeret összeállni alkalmanként kollégákkal és együtt jammelni, zenélni, de az alkotói folyamatot egyedül élvezi a leginkább.

 Nagyon érdekes volt számomra évekig egyedül dolgozni, de úgy gondoltam, hogy eljött annak az ideje, hogy meghallgassak más véleményeket is. Johannes eddig 5 vagy 6 szólóalbumot készített, de sosem játszott közönség előtt. Bátorítottam, hiszen nagyszerű dolgok vannak a lemezein; kérdeztem tőle, hogy miért nem reaktiválja azokat és csinál belőlük élő zenét? Azt felelte, hogy kizárt, hogy színpadra lépjen egyedül a zongorájával, és mivel én sem léptem volna fel egy szál magamban a gitárommal, felmerült, hogy miért nem rakjuk össze, amink van és hívunk még egy harmadik tagot? Robertet már réges-régen ismerem, az eredeti gondolatom pedig az volt, hogy játsszuk az én szóló anyagaimat, Johannesét, és komponáljunk új, közös zenét is. Hamarosan felkértek egy szóló fellépésre tavaly, és az az ötletem támadt, hogy teszteljük le az új projektet, hogy működik-e. Működött: ezért ülhetek most itt.

 A Loom első fellépése mindössze egy éve volt?

 Igen, tavaly októberben volt az első koncertünk. Az ötlet, hogy megvalósítsuk ezt a felállást, 2 éves. Elmondhatom, hogy eddig nagyon jól működik, ráadásul lehetőségünk adódik emellett a szóló dolgainkat is művelni.

 Szeptember 28-29-én az A38 Hajó színpadán láthatjuk önöket Mire számíthat a magyar közönség?

 Ez a koncert jó kombinációja lesz az elmúlt 16 évünknek. Egészen régi dolgokat is fogunk hozni a friss zenék mellett az én szólókarrieremből, illetve a TD zenékből is. Utoljára 1997-ben jártam Budapesten, még a TD-vel, a kiejthetetlen nevű Petőfi csarnokban. Meglehetősen izgatottan várjuk, hogy újra Budapestre jöhetünk – ahogy pedig a helyszínt elnézem, nagyon jó kis buli lesz itt.

Címkék: zene interjú koncert elektronikus zene tangerine dream loom jerome froese

A bejegyzés trackback címe:

http://mandiner.blog.hu/api/trackback/id/tr94804601

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

tesz-vesz · http://kkbk.blog.hu 2012.09.26. 18:21:44

kit érdekel?? most mikor rongálás vétségében bűnösnek találta Dániel Pétert a kereki Horthy-szobor leöntése miatt a bíróság, egyben kimondta azt is, hogy az ügyvéd tette „erkölcsileg pozitív tartalmú és társadalmilag hasznos figyelemfelhívás volt”.

???

hogy lehet a zenében elmenni a határokig? gyorsan pengeti a gitárját és pontosan fogja a húrokat? magasra emeli a hangját és kockázatosan sokáig kitartja?
kit érdekel?

Bambano 2012.09.26. 22:16:11

bejövős ez is meg a td is...

noirp 2012.10.30. 08:38:03

@tesz-vesz: T'od, ezen a nagy, tágas világon más is létezik, mint a mindenkori magyar belpolitika piti kis ügyei.
Hála istennek.