Amit a Fidesz a családon belüli erőszak Btk.-ba emeléséért kiírt országos népi kezdeményezéssel művelt, az egyszerre volt kicsinyesség és teljesen felesleges erőfitogtatás (akadt már néhány példa hasonlóra az előző két év folyamán). Elsősorban nem is Varga képviselő úrra gondolok, akinek a mondataitól a Fidesz végül elhatárolta magát (ami aligha fogja meggyőzni azokat, akik szerint úgyis Varga képviseli a párt igazi hozzáállását). Hanem arra, hogy a 106 ezer ember aláírásával támogatott népi kezdeményezés vitáját nappal, főműsoridőben kellett volna megrendezni, nem sunyi módon eldugni az éjszakai műszakba. Legalább azt megtanulhatta volna már a kétharmados többség, hogy ha egy vitát megpróbál eldugni a közfigyelem elől, akkor azzal csak fokozza a figyelmet.

A fokozott gyermekvállalást a családon belüli erőszak csökkenésével egyenes arányban látó képviselő szavait nem elemezgetném különösebben. Mindenesetre szegény középkort békén lehetne hagyni, elég régen volt már, egyáltalán nem biztos, hogy Varga nézetei középkoriak, vagy kizárólag az ötszáz éve véget ért középkor hozzáállását tükröznék. Középkorozni nem menő, de ez valószínűleg csak az én középkor-kedvelő lelkemnek fontos kitérő. Azt viszont megjegyezhetjük, hogy minden családtól elvárni a három-négy-öt gyermek vállalását jelenleg irreális, ilyen még a legtöbb gyermeket vállaló európai népeknél sincs (pl. franciák). Kopp Mária kutatásaiból pedig tudjuk, hogy nem a gyermekvállalási tervekkel és kedvvel van baj, hanem a megvalósítással. A szándék megvan, csak nem tudjuk/nem sikerül valóra váltani.

A Fidesznek annyiban igaza van laikus meglátásom szerint, hogy a családon belüli erőszak elemei (könnyű/súlyos testi sértés stb.) már ma is büntetendőek, így inkább csak szimbolikus jelentősége volna a Btk.-ba való beemelésének. Ha nem emelik be, az ugyan még nem a bántalmazottak semmibe vétele (ellentétben a vita méltatlan kezelésével), de ha amúgy sem jelentene különösebb érdemi változást, akkor miért ne lehetne megszavazni, ha ez fontos sokaknak? Gesztuspolitizálás, nagyvonalúság, miegyéb.

Teljesen alapvető, hogy aki bántalmazza a feleségét, gyermekeit, azt meg kell büntetni, annak börtönben a helye, s távol kell tartani a bántalmazottaktól. Viszont Varga képviselő úr szavaiból arra következtetni, hogy a Fidesz szélsőségesen hímsovén módon gondolkodik, „asszony verve és konyhában jó” alapon, nos, ez hiszti és műfelháborodás. Számomra pont annyira hihető, hogy a Fidesz így gondolkodik, mint amennyire Gyurcsány egykori felvetéséből, ami az öregecskedő feleségek lecserélésére vonatkozott, következik az, hogy az MSZP-ben és a DK-ban a tagság többsége így látná a dolgokat.

Az egész kérdéskör kapcsán nem is a tényállás a fontos, hogy van-e családon belüli erőszak, és hogy ez elítélendő-e, hanem a felderítés és bizonyíthatóság – ha jól sejtem. A központi kérdés nyilván az, hogy meddig van lehetősége az államnak úgy szankcionálni a családon belüli erőszakot, hogy ne szabályozza túl a családi életet. Az utólagos büntetésről nincs vita, a kérdés az időnként jogvédők által felvetett megelőző csapások problémája. Mennyire avatkozhat be az állam valamely szerve egy családban, ha előzetes, ráutaló jeleket lát arra, hogy majd itt családon belüli erőszakra kerülhet sor?

Pár lépéssel eltávolodva a konkrét problémától, azt hiszem, meg kell állapítanunk, hogy senkit nem lehet megmenteni önmagától. Mindenki sokat változhat élete folyamán, kiderülhetnek a rejtett titkai, előjönnek a negatív tulajdonságai, időnként meghülyülhet, de mégis felmerül bennem, hogy vajon mi alapján választ párt magának az, aki egy agresszív állathoz megy hozzá? Mennyire ismerte meg az illetőt, beszélgetett-e vele eleget, tudatosan vett-e részt a kapcsolatban? Milyen a bizalom azon két ember közt, akik közül az egyik aztán verni kezdi a másikat? Tudom-tudom, nagyon fura kötődési modellek kerülnek ilyenkor elő, félelmek, „mégis szeretem”, kiszolgáltatottság, függés, szégyenérzet kifelé, ami miatt nem vallja be valaki, hogy mi történt vele. Külső segítség nélkül valószínűleg teljesen elveszik.

Az állam szerencsés esetben megmenthet a bántalmazó házastársól (meg ugye most már élettárstól is), de a saját választásainktól nem. Nem választhat helyettünk megfelelő férjet, feleséget, tudományos alapon, az ön- és társismeret munkáját nem tudjuk megspórolni. Egymás megismerése és a bizalom felépítése pedig munka. Egy rövid párkapcsolathoz talán elég, egy házassághoz viszont nem, hogy „szerelmes voltam belé, oszt' hozzámentem”. El lehet válni egy, öt, tíz, tizenöt év után, de egyre nehezebb lesz találni valaki mást, új családot alapítani. A legtöbben pedig sajnos ugyanazokat a hibákat ismétlik meg, ugyanazokba a problémákba botlanak bele házasságról házasságra, válásról válásra.

Bizalmat az állam nem építhet, ahogy az sem építi a bizalmat, ha a házasságot életszövetség helyett szerződésnek tekintjük, a do ut des alapján. Nem túl nyerő azzal indítani, hogy körülbástyázzuk magunkat a védelem eszközeivel, gyanakodva tekintve mindenkire. Az sem éppen a társadalmi bizalmat építené, ha potenciális bántalmazóként tekintenénk minden férfire, s potenciális bántalmazottként minden nőre. Ez jelenleg sincs így hál’Istennek, még ha egyes jogvédő szervezetek hozzáállásából mintha ez is tűnne ki. Igaz, ez részben szakmai ártalom, bőséges tapasztalataik alapján érthető személyes bizalmatlanságuk, és az általuk nyújtott segítség valószínűleg sokakat kihúzott már a bajból.