Kerényi Imre asztal-projektjének mellékszálaként foglalkoztunk már a történelmi festményrendelés kitűnő ötletével. Természetesen a történelmi folyamat halad tovább a maga történelmi útján, s még sok vidám pillanatot fog okozni az előttünk álló hónapokban. Azt már előző posztunkban jeleztük nagy vonalakban, hogy mi a véleményünk erről az álnemzeti giccsről, az arányérzék és a mértéktartás ordító hiányáról, de néhány további mondatot még mindenképpen megér.

  A rendszerváltoztatás előtti festménytémák rendben vannak: ha festetni akarunk, akár méltó folytatásai is lehetnek a korábbi műveknek. A gond alapvetően az elmúlt bő két évtizeddel van. Nagy Imre temetése mellett a Vörös Hadsereg kivonulásának mindenképpen helye lenne egy ilyen sorozatban, ahogy a vasfüggöny átvágásának is, s az ellenzéki kerekasztal is beleférne még talán (bár ott a megörökítés ellen szól, hogy több résztvevő még ma is aktív szereplőe politikai életünknek), de az azt követő két évtized közéleti történései és szereplői annyira közeliek, annyira élők még, hogy esélyünk sincs eldönteni, történelmiek-e. A magunk részéről például hiányoljuk a 2006. október 23-ai tankindulást is, amiről az Index nagyon pontos elemzésével egyetértve úgy gondoljuk, hogy az elmúlt évtizedek legmenőbb kortárs művészeti megmozdulása volt – már ha ez tekinthető történelmi kategóriának.

  A maga korában teljesen természetes volt, ha egy uralkodó vagy egy földesúr saját hőstetteit megörökítő művet rendelt az udvari festőtől. De ha valaki egy kortárs demokráciában jár el ugyanígy, akkor könnyen lehet, hogy megfelelő szögből nézve a következő, lángvörös betűkkel szedett felirat rajzolódik ki az elkészült alkotáson: nevetségesek vagytok!