Nem kisdolog miatt kértek eltávot a bokorba, mint Cool Hand Luke. Nem gázoltak át egy trópusi dzsungelen, mint Pillangó. Nem szimuláltak mint a Profi. Nem bontották ki a falat Rita Hayworth mögött, mint Tim Robbins a Remény Rabjaiban. Nem párologtak a fűtőcsövön, mint Sylvester Stallone a Bosszúk börtönében. Nem adták ki magukat szerzetesnek mint Robert De Niro és Sean Penn a Nem vagyunk mi angyalokban. Nem.
Húsz derék állampusztai elítélt október első hétvégéjén hazaugrott szavazni, és azóta nem ment vissza az intézetbe. Hát hol a pátosz, hol a szabadságért vívott heroikus küzdelem? Hol van a burleszkbe illő, cipóba sütött reszelő, hol van az akciódús helikopteres szöktetés? Minek? Gondolhatnánk persze, hogy naná: drámázzon itt az elmúlás hímtagja, ha ilyen egyszerű ez az egész, de hát ez már gyanúsan szimpla és összehangolt. Még egy Coen-filmeken edzett elmének is.
Hasonlóan agyament sztoriról utoljára a vegetáló Mexikóból hallottunk, csak hát az nem volt ennyire kacagtató: ott a börtönőrök szabályosan bérgyilkosnak szerelték fel és alkalmazták az eltávos pizsamásokat. Nekünk viszont – állítólag – erős államunk van, betonkemény belügyminiszterrel, szóval jó lenne elbeszélgetni a vezetőséggel, persze csak miután a fiúk valahogyan visszatértek a városba.
Ugyanis ez a – nincs rá jobb szó – röhej akkor is rombolja a honi rendvédelem amúgy sem gigászi tekintélyét, ha történetesen pitiáner tolvajokról van szó. És egyáltalán: miért szavazhatnak a rabok?