Mottó: „Hazug embert könnyebb utolérni, ha sánta. (Vagy ha áll.)”
Wagner B. György
Amikor nyár végén megjelentek szép pesti köztereinken az első kampánymorzsák, köztük pedig új színfoltként szeretett szegedi viccpártunk régi-új szlogenjei, az összhatás láttán egyből előkerült a kérdés: olyan erős mezőnyben, ahol Schmuck Andor főpolgármester-jelölt, Horváth Csaba pedig komolyan beszél díjmentes BKV-ról (és arról, hogy „Budapest a legnagyobb kulturális világváros Európa-szerte”), szóval ott mi a tökömet keres még egy Kétfarkú Kutya Párt is? – Aztán néhány átpolitizált kocsmai óra, meg fórumos olvasgatás után világos lett, hogy az MKKP körül is csak az ismert logika szerint alakulnak a mindenféle vélemények: „szar destruktív zsidók ezek”-től a „rohadt viccesek, a kopogtatót tuti nekik adom, a többi úgyis hazudik”-ig.
Magam persze egy poénból gründolt antipárt létjogosultságát nem vonom kétségbe (hacsak a nagy humorkodás közepette nem kezd lejteni a pályájuk valamelyik valódi párt felé – de hát eddig nem kezdett), még ha némi mellékízzel veszem is tudomásul, hogy egy eddigi előmenetele alatt mindenből viccet csináló, értékvállalást kizárólag egy sittes fűlegalizátor tüntetés mellett tevő, kissé tornából felmentett-fejű vezetőkkel rendelkező klub óhajt egy kevés cinizmussal görbe tükröt tartani (és ezáltal nyilván: leckét adni) a honnak, kulturált politizálásból. (A cinizmus egyébként – amennyiben az kiábrándult idealizmus – általában védhető.) Tartom továbbá, hogy a Kétfarkút, még ha szerintem segghuszárok állnak is mögötte, leginkább a megvalósított poénok alapján érdemes megítélni; azok pedig többnyire tényleg viccesek, legalábbis a Hírcsárda–Napirajz–Demotiváló-stílusvonalon értékelve, habár például a nokiásdobozos szobor megvalósulásának pillanatában már baromi lejárt és erőltetett volt, és a köztéri falragaszokon eldurrantott szlogenek egy részét is láttuk már korábban („ingyen sör”, „olyan aranyos, biztos nem akar lopni” stb.).
Az MKKP-s hepaj határköve (francokat: inflexiós pontja) a múlt pénteki kopogtatócédula (továbbiakban: KC) leadás volt. Kiderült, hogy témahiányosabb nyári elemzőműsorokban lebegtetett vízió, miszerint valahol akár még szavazólapra is kerülhet a Kutyapárt, alaptalan volt (Mogács Dániel a hetedik kerületben a szükséges 700-ból 220 KC-t kapott, és Szegeden is csak kb. 600 gyűlt Kovács Gergelynek). Így ha valamikor, akkor most érdemes megállni egy percre, és megnézni, mi mindent hozott felszínre itthon a humorpárt.
Viccpártológia
Ahogy az MKKP a webes/street artos szubkultból lassan szivárgott a mainstream felé (pl. híradók, Mokka), egyre népszerűbb lett a téma széles elemzése, egyre több lap kotort elő nemzetközi példákat, összehasonlításokat. Érdekes módon kimaradt, vagy legalábbis én sehol sem láttam/olvastam említését az egyik kedvenc rocktörténeti adalékomnak:Jello Biafra, a Dead Kennedys punkegyüttes énekese 1979 őszén elindult a San Francisco-i elnökválasztáson, és - lássunk csodát! - az előkelő negyedik helyen landolt. Íme két idézet elnöki programjából:
1. a személygépkocsik teljes kitiltása a belvárosból;
2. az üzletemberek kötelezése bohócruha viselésére.
(Ugyanebben a programban fogalmazta meg Biafra a politika és tömegkommunikáció találkozásának egyik megfontolható axiómáját: "Don´t hate the media. Become the media")
Naszóval a kétfarkúak hatására többek közt a Policy Solutions blogja külföldi viccpártokat szemlézett, a Körkép.sk az MKKP cseh és szlovák testvéreit ismertette. (Utóbbi cikkből amúgy kiderül, hogy a szlovák antipárt, a Paliho Kapurková, vagyis Vidám Politikai Párt Pozsonyban több szavazatot szerzett, mint az MKP.)
Izland fixáció
Fenti kitekintések 100 százalékában szerepelt az izlandi Legjobb Párt, annak meglepő eredménye (34,7 százalékot szerzett, és megnyerte Reykjavik helyhatósági választását a Besti Flokkurinn, amit viccből indított egy izlandi humorista, Jón Gnarr), és az abból mindenféle előjellel Magyarország számára levont következtetések. „Pedig Izlandon is...”, „Lám, a Legjobb Párt is...” és társaik. Pont ehelyen már meséltem róla, hogy tavaly huzamosabb ideig fáztam a medvecukorízű tömények és a cápamáj hazájában, amikor alkalmam nyílt helyben megtárgyalni különböző izlandi közéleti kérdéseket is. Így jegyzem meg rögtön: a legtöbb párhuzamkeresés, analogizálás Magyarországgal: tök felesleges. És egy viccpárt indulásának lehetséges kimenetele szempontjából: hülyeség is. Izlandon minden máshogy működik, mint a kontinensen; és nem csak azért, mert az év egy részében teljesen sötét van, mert nincs autópálya és mert a népsűrűség 3.1 fő/km².
Hogy csak egy dolgot nézzünk, Izlandon volt már rá példa, hogy valaki viccből (vagy mondjuk úgy: tök komolytalanul) került hatalmi pozícióba. Jörgen Jörgensen dán kalandor ugyanis 1809. június 13-tól augusztus 23-ig úgy lett Izland uralkodója, hogy az ég világon senki sem kérte rá, semmilyen háború, vagy trónharc nem juttatta pozícióba. Odahajózott, kikötött, megbeszélte. (A vikingekkel mindig lehetett beszélni.) A Legjobb Párt Jörgen Jörgensen szellemi örököse.
Izlandon (kb. 300 000 lakos) mindenki ismer mindenkit. Ha valaki rámozdul egy nagyobb célra, és azt közösségi alapon akarja elérni, és kézből kézbe terjed a híre-támogatottsága, az bizony ilyen kis közösségben hamar körbeér, és akkor aztán több mint valószínű, hogy be is fut. A hozzáértés, szakértelem fogalma is mást jelent. Kevés ember közt nehezebben megy a foglalkozási szegmentáció, sok mindent házon belül is meg kell tudni oldani. Lehet, hogy valaki hétköznap irodai munkát végez, amúgy pedig otthon van hajózásban, hegyi mentésben, és maga szereli az otthoni elektromos rendszert, vagy a intézi a festést, felújításkor. Nem azért, mert az olyan hej, de nagy fesztivál; egyszerűen csak így alakult. Kis közösségben könnyebb így, mintha minden munkafázisra külön embert tartanának. Valamennyire igaz ez a politikai szerepvállalásokra is. Ha nem ért hozzá, akkor majd megtanulja, ha odakerült.
Jón Gnarr, a viccpárt főpolgármesterének egyik legnagyobb tanulsága is ez: hogy végül lám, betagozódott. Mivel több izlandi befektető jelezte, hogyha ezentúl elhumorizálják a közéletet, és emiatt bedőlnek az üzleteik (ki vinne pénzt olyan országba, ahol politikai szinten bohócok nyomják az ipart?), akkor kicsapják a balhét, és mindenki mehet pelenkát cserélni. Így miután lezajlott a választás, benyomták Gnarr alá az addig is működőképes szakapparátust, és szép csendben folytatták úgy, ahogy eddig. Jelenetek persze vannak, de az csak a cirkusz. A viccpárt egykori jelöltje teljesen komolyan végzi a munkáját. - Hogy idáig ilyen körülmények között egy bohóc eljutott, az Izlandon megtörténhetett. Máshol (hacsak a Föld nem fordul ki a sarkából) nem fog.
Négy láb, két farok
A világ tetszőleges pontján létrejövő viccpártok kiindulópontja hasonló: ha a politika zsákutcába kerül, talán adni kell a humornak egy esélyt, hogy kivezesse belőle. A kétfarkúaknál ez időközben intézményesült is: míg az alapító Kovács Gergelynek nem volt köze ilyesmihez, addig a később feltűnő pártarcok majdnem mind humoristák lettek: a VII. kerületi jelölt Mogács Dániel, vagy az MKKP „nagygyűlését” konferáló Litkai Gergely, továbbá az ott fellépő Kovács András Péter is stand up-os komédiás.
Tény, hogy a magyar választókorúak baromi nagy része kiábrándultsága, elemi elégedetlensége miatt szinte sosem él demokratikus jogával. Magyarán az MKKP potenciális szavazóbázisa milliós. Az esély, a médiafelület megvolt rá, mégsem terjedt futótűzként ezen tömegek között, hogy hoppá, itt lenne a szelep, a „most csináljunk hülyét az egész elitből, hátha megtanulják” típusú üzenet, ami aztán KC-dömpinget okozott volna a pártnak. Vajon miért lehet az, hogy az apolitikus és/vagy szavazásokkor mozdulatlan tömeget sem a változatos protestpártok (a mindenkit 20 évre lecsukni akaró Jobbik egyfelől, a tiszta szemű környezetvédő LMP másfelől), sem egy mindent kiforgató viccpárt sem tudta igazán aktivizálni?
Ez itt a kérdés.
