Két évvel a hivatalos bemutatója után végre eljutott a magyar mozikba is Jurij Jakubisko Báthory Erzsébet legendáját feldolgozó filmje. Mi tagadás, a szlovák rendezőnek remek szeme volt a témaválasztáshoz, hiszen Báthory Erzsébet alakja a magyar történelemben több mint érdekfeszítő nyitott kérdés. A Guinness rekordok könyvében még mindig ő áll a legtöbb embert meggyilkolt nők listájának élén hatszázra becsült áldozattal. Legendája közel 400 éve megfejthetetlen.
A fáma szerint Erzsébet kegyetlen, véreskezű gyilkos volt, aki messze földről hozatta csejtei kastélyába az érintetlen, fiatal lányokat, hogy azok friss vérével konzerválja magát az idő múlásának szemmel látható jelei elől. Szolgálóit sem kímélte, kemény kézzel ostorozta őket, előfordult, hogy közülük is elhullott néhány a grófnő egy- egy rosszabb pillanatában.
Jakubinsko olvasatában egészen más megvilágításba került a magyar nemes családok legjei közül való asszony élete. A filmben Erzsébet a bátor lelkű, gyermekeiért akár életét is feláldozó, tiszta szívű, művelt, és kellő ravaszsággal megáldott, előkelő úrinő képében jelenik meg, akit férje elhanyagol, és tengernyi ármány veszi körül. Az Anna Friel színésznő által példaértékűen eljátszott történelmi nőalak tökéletes vizuális megfelelője Madách Ember tragédiájában elhangzott bölcsességnek, miszerint:
„Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.”
Erzsébetről már a maga korában terjengtek különféle negatív híresztelések, melyek egy része szimpla emberi tudatlanságból és irigységből fakadt. A vádak másik forrása egy politikai cselszövés volt, mely Thurzó gróf (később nádor) érdekeit szolgálta, aki minden áron szerette volna rátenni kezét a Báthoryak vagyonára. Ezért koncepciós pereket akasztott a megözvegyült Erzsébet nyakába, és kínzással rávette mondvacsinált tanúit, hogy ellene valljanak. A véres történetek harmadik forrása egy cseppnyi boszorkányság a bimbózó kereszténység enyvelegébe vegyítve. Ettől lesz igazán zseniális a film, meghagyja azt a szükséges misztikumot a nézőnek, amely nem engedi, hogy a függöny végképp ellibbenjen az igazság elől.
A vörös fürdővíz lehet, hogy nem tiszta emberi vér (főként, mert az elég gyorsan alvad, így rövid időn belül beledermedne a fürdőző), hanem piros virágok színezik csupán. Ugyanakkor az Erzsébetet segítő szándékkal istápoló kuruzslónő nem csak tisztán lát a jövőbe, hanem varázsitalai a gyógyhatás mellett a fiatalsággal megtartásának képességével is megajándékozzák a grófnőt. Aki aztán egy elbódult pillanatában hallucinálva, egy rosszul kevert varázslötty után mégiscsak agyonszúrja a hajvágó ollóval totál plánban az egyik szerencsétlen cselédjét. Az álomszerű víziók és a valóság éles képeinek kavalkádjában nézőként nehéz megválaszolni azt a kérdést, hogy vajon mitől hullanak legyek módjára a nőnemű szolgálólányok az udvarban, miért esnek egymásnak csettintésre, és hogy kerülnek föld alá a kastély kertjében? Emellett a CIA középkori, keresztény, csuhás megfelelői is okoznak jócskán fejtörést. Az önjáró görkorcsolya, vagy a macskakerekes középkori lámpa például elég merész, és kicsit sem 17. századba való technikai vívmányok, de némi humortól még senki nem veszett el a tér-idő kontinuumban. Mindezektől függetlenül Nádasdy Ferenc derekasan küzd a törökkel, és egy asszony kétes legendáján keresztül történelmünk hiteles színei is megjelennek a vásznon. A caravaggiós szerelmi szál pedig a bónusztrack.
A Báthory film megtekintése után a másik nagy kérdés, ami az utókorra marad, hogy vajon hogyan került bele Franco Nero, és lehet-e még egyáltalán magyar történelmi filmet készíteni nélküle? Amennyiben nem, úgy igazán felvehetne végre legalább egy tisztességes magyar keresztnevet. (A javaslatokat várjuk a szerkesztőségbe.) Egy dolog viszont biztos, amit mindenképpen hibaként kell megemlíteni az alkotással kapcsolatban: nem mi csináltuk, és szégyen, hogy néhány háttérmunkáson, és 10 százaléknyi finanszírozáson kívül több közünk nem volt hozzá. Újabb magyar érdem, amiből nem mi profitálunk.