Az átkozott ünnepek és a január eleji holtszezon miatt jó ideig nem voltunk politikai rendezvényen, most azonban végre beindult az élet, ráadásul kampány is van, így végre kiélhetjük szenvedélyünket. Meg is dobbant a szívünk, amikor azt olvastuk, hogy maga Kuncze Gábor tart MSZP-s kampánygyűlést a belvárosi Aranytízben. Na jó, hivatalosan nem kampánygyűlést tartott, hanem a Belvárosi Szabadegyetem rendezvényén vett részt, de e szervezetről már jó ideje tudjuk, hogy a gyakorlatban a belső kerületek szoci aktivistáinak fórumát jelenti - legutóbbi, Debreczeni Józseffel súlyosbított programjukról itt számoltunk be. A szerda délutáni show házigazdája Steiner Pál fővárosi szocialista frakcióvezető volt, aki épp tegnap javasolta, hogy a BKV lepjen meg egy üveg konyakkal minden nyugdíjast, aki buszra vagy villamosra száll.
A szervezők a kultúrház legnagyobb helyiségét foglalták le az eseményre, s igazuk is volt, mert nagy az érdeklődés: mi 164 főt számolunk meg, de mivel az idős szocialisták folyton izegnek-mozognak, a szám nem feltétlenül pontos. A közönség a szokásos: ugyanazok a nem éppen fiatalkorú hölgyek és urak vannak jelen, mint az összes hasonló rendezvényen, nekünk már előre köszönnek. Kamerázni viszont - állítólag az előadók kérésére - nem hagynak minket: a sajtószabadság és a tájékozódáshoz való jog szoci-liberális értelmezéséhez nyilván nem tartozik hozzá, hogy két országgyűlési képviselőnek egy nyilvános politikai rendezvényen elhangzott szavait rögzítsék. Afféle szoros emberfogást is alkalmaznak: egyszer vesszük elő a gépet, hogy pár állóképet csináljunk, de „Ugye nem kamerázik?!” felkiáltással rögtön ott terem egy hölgy. Persze megértjük, ezekben a vészterhes időkben, amikor könnyen eljár az ügyészség keze, az ember nem szívesen vállal semmiféle kockázatot.
A vendéget Steiner Pál mutatja be: Kunczéval két cikluson át együtt ültek a parlamentben, ahol „élvezte szellemes hozzászólásait”, csodálta „kiváló debattőri képességeit”, s hozzáteszi, hogy Gábor mindemellett „kiváló műsorvezető is, én hallgatom”. Kuncze erre lecsap: „szép kis vircsaft lehet a budapesti városházán, ha egy főpolgármester-helyettes délelőtt 10-12 között a fürdőszobában rádiót hallgat.” (Steiner később kijavítja, hogy nem főpolgármester-helyettes, csak frakcióvezető, ráadásul az ismétlést követi figyelemmel.) Ezután megkezdődik Kuncze előadása.
A volt SZDSZ-elnök a szokásos formáját hozza: szellemeskedik, gúnyolódik, időnként keményen odacsap ellenfeleinek, s rendszeresen beveti legfőbb fegyverét - ami miatt oly sokan tartják jófejnek -, az öniróniát. „Kérdezzenek nyugodtan bármit, számomra nincs kellemetlen kérdés, hiszen minden kérdésre remekül meg tudom kerülni a választ.” Az önirónia egyébként olcsó és hatásos eszköz, amivel az ember elháríthatja a felelősséget, ezt a csúnya rémet – mi is rendszeresen alkalmazzuk, ha az asszony jégerfogyasztási szokásaink miatt zaklat minket. Amúgy Kuncze öniróniája általában csalóka: tárgyai általában nem önmaga vagy párttársai, hanem „a politikusok”, vagyis sunyi módon a klasszik politikusellenes demagógiában utazik, s ebben nem jobb, mint mondjuk Morvai Krisztina – és a gyűlölet sem kisebb benne, csak ügyesebben fejezi ki.
A vendég mintegy egyórás előadásban áttekinti az elmúlt húsz évet, először gazdasági, majd politikai szempontból. Sok újat nem mond, a sztori jól ismert. A rendszerváltáskor összeomlott a gazdaság, ezt a Horn-kormány alatt rendbe rakták. (Dávid Ibolya mostanában nem emlékszik, hogy akkor mennyire nem szerette Bokros Lajost - rúg bele Kuncze a politikustársába, akivel nemrég kéz a kézben bohóckodott Debreczeni könyvbemutatóján). ’98-ban, bár az első fordulót az MSZP nyerte, a kisgazdák 86 helyen visszaléptek, így a Fidesz alakíthatott kormányt, s két évig az inflációs trükk bevetésével megőrizte az államháztartás egyensúlyát. Aztán jött a kétéves költségvetés, és letértünk a helyes útról. A pártok 2002-ben ígérgeti kezdtek – ezért manapság Medgyessyt szidják, de a Fidesz is ugyanúgy ígérgetett –, s ebből fél százalékkal az MSZP jött ki jobban. Mivel Medgyessy kormányzása „nem indult túl szerencsésen”, köszönhetően a csalásvádnak és a hídblokádnak (a D-209-es ügyről Kuncze elegánsan hallgat), a kormányfő úgy döntött, hogy beváltja fogadalmait. „Két dolog miatt szoktak hibáztatni egy politikust: ha betartja az ígéreteit, illetve ha nem” – üti el Kuncze egy poénnal azt az apróságot, ami Medgyessy-féle osztogatásként vonult be a történelembe. A nyugdíjas közönséget megnyugtatja: a nyugdíj- és béremelés nem volt igazságtalan, az egyetlen pici hiba az volt vele kapcsolatban, hogy Medgyessy nem számolt a következményekkel (az SZDSZ szerepéről Kuncze megint hallgat.) Így aztán nőtt a hiány, a kamat, s a gazdaság visszaesett. Ekkor „kellett volna valamit csinálni, de ezt a valamit nem sikerült megtenni”, majd „az új miniszterelnöknek nem volt ereje változtatni”. Aztán jött a 2006-os kampány. Ebben Kuncze több gyűlésen is részt vett Gyurcsány Ferenccel, és tanúsíthatja, hogy Gyurcsány nem ígért semmi megvalósíthatatlant, csak az EU-pénzből finanszírozott fejlesztésekkel házalt. A másik oldal ellenben összevissza ígérgetett.
A szükségessé vált megszorítások miatt elkezdett csökkenni az MSZP népszerűsége, ráadásul jött Őszöd. A beszéddel Kuncze sem stílusát, sem tartalmát tekintve nem ért egyet, ugyanis szerinte nem igaz, hogy négy évig nem csináltak semmit. Az őszödi amúgy „ha lehet azt mondani, egy nagyon jó beszéd volt”, „Gyurcsány legjobb beszéde”, az egyetlen hibája az volt, hogy az ellenzék ki tudott belőle emelni három mondatot, és azt ismételgette – s az emberek nem olvasták el az egész szöveget. Gyurcsány határozottan elkezdte rendbe tenni a gazdaságot, de végül elbukott, részben a világválság miatt, amely persze akkor is súlyosan érintette volna Magyarországot, ha amúgy virágzunk. Mára viszont „a költségvetést rendbe tettük”, angol és amerikai elemzők szerint a kiigazítást tekintve Magyarország világrekorder, s hamarosan az euró előszobájában lehetünk. A probléma az, hogy nem voltak szerkezeti változások, mert az ellenzék mindenre lecsapott.
Ami a politikát illeti, ’96–’97 óta egyesek tudatosan arra játszanak, hogy a magyar társadalmat kettészakítsák, s ez a törekvés 2002 óta csak fokozódott. Először csak „idegenszívű kormányról” értekeztek, majd „lőporszagot” éreztek, és olyanokat mondtak, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. Ez aztán radikalizálta az embereket, így aztán nem csoda, hogy 2006 őszén jött a TV-ostrom, s a Kossuth téren minden nap fideszes politikusok hergelték a tömeget. Kukák gyulladtak, több mint száz rendőr lábát eltörték, a még radikálisabbak meg elkezdték lelőni azokat, akiket ellenségüknek tartanak – íme a lőporszag. Így aztán visszasüllyedtünk a 20. század első felének mocsarába, s turulmadáron vitatkozunk, sámánképzőt alapítunk, Árpád-sávos zászlót lengetünk, pedig évszázadok óta nem nyíltak ilyen jó lehetőségek az ország előtt, mint most.
Ezután Kuncze kitér a svéd modellre. Varga Mihály ennek felvetésével azt az üzenetet fogalmazta meg, hogy „annyit adunk nektek, amennyit ti befizettek” – ez Magyarországon a nyugdíjak jelentős csökkenésével járna, de szerencsére a rendszer nálunk bevezethetetlen. A svéd modellt abban az értelemben kéne átvenni, hogy ott a nyugdíjrendszert összpárti, kormányokon átnyúló konszenzussal alakították ki.
Összefoglalásként az előadó elmondja: Magyarországot ma egyrészt a remek lehetőségek, másrészt a megosztottság, harmadrészt a szélsőségesek nyomulása jellemzi. Ha így maradunk, megérdemeljük a pusztulást. A politika felelőtlen, ezért el kell mennünk választani, és a demokratikus Magyarországra kell szavaznunk.
Ezután Steiner Pál reagál röviden az elhangzottakra. Őszöddel kapcsolatban elmondja, hogy ő jelen volt, s Gyurcsány ott úgy beszélt, mintha otthon lenne, a családjával, és szörnyű árulás, hogy a beszédet kiszivárogtatták. De hát hiába, a Hegedüs hadnagyok ellen nem lehet védekezni!
Kérdésre válaszolva Kuncze leplezetlen megvetéssel nyilatkozik az MDF-SZDSZ összefogásról, s közli, hogy ez az SZDSZ végét jelenti, hiszen ha nem indul a választáson, elesik az állami támogatástól.
A Jobbik megerősödése annak köszönhető, hogy a Fidesz kettős beszédet folytatott, s míg Navracsics a mérsékeltekhez kommunikált, addig Kövér a szélsőségeseket igyekezett megszólítani. A Fidesz játszott a szélsőségekkel, például 2006 őszén védelmükbe vette őket, csak a jogsértésekről beszélt, az égő kukákról nem. Pedig „amikor a rendőrség helyreállítja a rendet, az a világon mindenhol mindig csúnya”, s előfordulhatnak túlkapások is, amelyeket természetesen ki kell vizsgálni. De nem szabad elfelejteni, hogy a dolog a tévéostrommal meg a kődobálással kezdődött. A szellem kiszabadult a palackból, s ma már nem elég „két pofon”. A szélsőségek ellen úgy lehet védekezni, ha elmegyünk szavazni. Ne legyenek illúzióink, a hajsza a radikális szavazókért folytatódik, s a kampányban fogunk még olyat hallani fideszes politikustól, ami Dzsingisz kántól is jobbra áll.
Egy idős úr megkérdezi, hogy Fodor Gábor nem a Fidesz beépített embere volt-e az SZDSZ élén; Kuncze ezt nem gondolja, de azt igen, hogy nem volt alkalmas a feladatra, amit vállalt.
A kérdésre, hogy miért erodálódott az SZDSZ, s hogy Kuncze érez-e felelősséget emiatt, az előadó hosszan ismerteti pártja történetét. Jelzi, hogy a 2000-es évek elejétől az SZDSZ letett arról, hogy néppárt legyen, s vállaltan a liberális szavazók pártja akart lenni, így a 2002-es 5 és fél és a 2006-os 6 és fél százaléknak nagyon örültek, annál is inkább, mert az egyéniben az MSZP-re, listán az SZDSZ-re voksoló szoci átszavazók száma nem volt túl jelentős. (Erre egy idős hölgy közbeszól, hogy de igenis, ő annak idején így szavazott, amiért Kuncze megdicséri az ízlését.) A bukást az okozta, hogy miután ő, Kuncze a belső támadások miatt nem indult újra az elnökségért, a pártot megosztották a gonosz, csaló, elvetemült fodoristák és a szeretetre méltó, kedves, puha kókisták közötti csatározások, ráadásul az EP-választás után Fodor a lehető leggaládabb módon mondott le.
A Jobbik pénzügyi hátterét firtató kérdésre Kuncze kitérő választ ad, s az egész pártfinanszírozási rendszert okolja, mert szerinte minden párt sumákol.
Egy hozzászóló felveti: ha azt akarjuk, hogy legyen SZDSZ-es a parlamentben, hogy „legyen valaki, aki szól, ha nagy disznóság van”, akkor talán mégiscsak az MDF-t kell támogatni „átszavazással, ahogy itt szokásban van”. Erre Kuncze nem túl lelkes, a száját húzogatja. Majd elmondja: választópolgárként a Fidesz, a Jobbik és a Munkáspárt kilőve; marad az MDF-féle „bélyeggyűjtemény” és az MSZP. Nem mondja meg, hogy kire fog szavazni, de fog szavazni, méghozzá úgy, hogy szavazata biztosan hasznosuljon azokkal az erőkkel szemben, akikkel szemben áll – erre nagy tapsot kap.
„Miért Sólyom az államelnök? Mert kis nemzet vagyunk, nagyobb madárra nem tellett” – süt el egy poént egy másik úr, majd a köztársasági elnökről érdeklődik. A válasz meglehetős csalódást okoz, mert Kuncze csak módjával szapulja Sólyomot (direkt politizálás stb.), aki szoci körökben afféle titkos főgonosz. Steiner Pál közbe is szól, közölve, hogy Sólyom tevékenységével „nagy érték omlott le”, mert Göncz Árpáddal szemben ő nem fejezi ki a nemzet egységét. Ezért mondhatja egy miniszterelnök-jelölt, hogy nem tiszteli az alkotmányt, ezért lehet kordonbontás, ezért lehet huszármentében festményt készíttetni – Sólyom megválasztásakor „ostobák voltunk”, de erről főleg Horn Gyula tehet, aki a Katit nyomta.
Ezután egy Gyuri bácsinak szólított úr az SZDSZ-es egészségügyi reformról érdeklődik, ekkor kimegyünk cigizni, s a közönség is szállingózik hazafelé. Arra érünk vissza, hogy „csak az SZDSZ-nek volt elképzelése”, de ez az egyeztetéseken eltorzult, ráadásul az ellenzék minden változást megakadályozott.
„Mielőtt idejöttem, hallgattam Bolgár urat a jó nevű Klubrádióban. Ott mondták, hogy a KDNP meg akarja tiltani, hogy az MSZP induljon a választáson. Sajnos a végét nem hallottam, mert idejöttem. Itt több jogász van, hát lehet ez?” – érdeklődik egy idős hölgy. Kuncze megnyugtatja, hogy csak arról van szó, hogy aki ilyet mond, az be akar kerülni a tévébe. Aztán szó van még Debreczeni József új Orbán-könyvéről, amelyet Kuncze alapos munkának tart, de a végkövetkeztetése szerinte túlzó. A választókat ugyanis rövidtávon meg lehet téveszteni, de hosszú távon nem. Bár ’98–’02 között csorbult a demokrácia, s talán most is fog, de a szavazók majd észhez térnek. A magyar liberalizmusnak is van jövője, s ha nem is a következő ciklusban, de középtávon biztosan jelen lesz a parlamentben. Személyes terveiről elmondja: 2010-ben biztosan nem indul egyéni választókerületben, de hogy később mi lesz, azt már meglátjuk. A Szabadelvű Polgári Egyesületben, amelynek Kuncze is tagja, felmerült a párttá alakulás gondolata, de aztán elvetették, mert nem akarják a szabadelvű erőket a biztos vereségbe vinni.
Zárszavában Steiner Pál közli: „Az a mi bajunk, Gábor, hogy megpróbálunk elegánsak lenni – ez hol sikerül, hol nem –, és jóhiszeműek vagyunk, míg az ellenfeleink teljesen gátlástalanok.” Én nem hiszek a kétharmadban, de ha mégis meglesz, „miből gondoljuk, hogy négy év múlva lesz választás? Mi lesz, ha hatévente lesz elnökválasztás, s az elnök úgy váltogatja majd a miniszterelnököket, mint az alsóneműt?” Senki se tudja, hogy hogy hívják a mostani francia miniszterelnököt, s ne feledjük, hogy Orbánnak Sarkozy a példaképe! El kell tehát menni szavazni, s arra a pártra szavazni, amelyik a jelenlegi demokráciát folytatja. A lényeg, hogy a demokratikus erők annyi szavazatot kapjanak, hogy a jobboldalnak és a szélsőjobbnak együtt se legyen meg a kétharmad.
A BKV-val kapcsolatban Steiner leszögezi: „aki lopott, azt vigyék el, ebben nincs bocsánat”. Ugyanakkor hangsúlyozza: „Az én ismereteim szerint ennek az ügynek semmilyen politikai szála nincs. Közvetlen politikai szála.” A gond az volt, hogy a menedzsment – nemcsak a BKV-é, hanem a többi fővárosi cégé is – túlságosan szabadon tevékenykedhetett, nem volt kontroll. Persze „a vezérigazgató urat, aki most előzetesben van”, megilleti az ártatlanság vélelme. A politikai felelősséget olyan arányban kell viselni, amilyenben az egyes erőknek beleszólása volt az ügyekbe – ezért inkorrekt a főpolgármester úrtól, hogy a felelősséget az MSZP-re lapátolja, miközben egy posztot kivéve mindenhol az ő emberei voltak. „Ezt közösen csesztük el” – foglalja össze mondandóját.
Igen, közösen csesztétek el. Ezt az egészet.
(A Belvárosi Szabadegyetem vendége két hét múlva Hiller István lesz, rá két hétre pedig - hú, ezt le se merjük írni, legyen meglepi!)