Régóta készültünk egy ultravicces május 1-jei viccesvideóra, de aztán a sors és az asszonyi szeszély közbeszólt: válással és egyéb retorziókkal való fenyegetőzés hatására a hosszú hétvégét a szlovák-orosz bortutizmus fellegvárában, Tokajban, illetve környékén töltöttük. Mint megállapítottuk, a Hegyalja alapvetően rendben van, bár egy-két bulldózer azért elkélne, mint mindenütt, ahol a létező szocializmus valaha is létezett.
Az egyik nap az asszonyokat lepakoltuk egy borozóban, kenut béreltünk, és megnéztük a Bodrogzugot, a Bodrog és a Tisza határolta háromszög árterét. Bár az ilyen helyek igazából a lápi pócoknak és a réti csíkoknak készülnek, azt kell mondanunk, hogy a Bodrogzug odabasz rendesen, főleg, ha elég italt pakoltunk a csónakba. Fiatal drogos olvasóink kedvéért jelezzük, hogy illegál house-partyt nem érdemes itt rendezni, mert egyrészt könnyen elsüllyedünk a dzsuvában, másrészt a környéket fegyveres természetvédelmi őrök tartják megszállás alatt, akik bárkit simán szitává lőnek egy kányabangita letaposása miatt. Már a területre való behatoláshoz is külön engedélyet kell kérni az illetékes hatóságtól.
Régi meggyőződésünk, hogy a fehér szőlő alapvetően arra való, hogy a camembert-es miniszendvicsek tetejét díszítsék vele, a vörös pedig arra se. Ehhez képest a hegyaljai emberek minden dombot teleültettek szőlővel, sőt egész iparágat építettek rá, így a borkóstolást nem hagyhattuk ki. A választék elég szűk - furmint, hárslevelű, muskotály; az aszút meghagyjuk meleg polgártársainknak -, a kimért („termelői”) borokat valószínűleg egyenesen Kecelről hozatják, a palackozott változatok azonban az asszonyok szerint finomak. Mi is éreztünk citrusos, ásványos illatokat, komplexitást, eleganciát, kacéran virágos, nektárosan bódító ízeket, a napszárította barack, az aszalt füge és a sziklaszilárd savszerkezet különleges harmóniáját, valamint hársméz és trópusi buja gyümölcsök aromáját idéző, hosszan tartó, selymesen cirógató utóízt; a végén alig bírtuk szétcsapatni az egészet sörjégerrel a Tokaj történelmi főutcájában található Szandi presszóban.
Ficsor Ádámmal nem találkoztunk, nyomaiban sem, pedig annyi pénzből, amennyit családja kapott a messzire szakadt fiú fölművelésügyi szakállamtitkárkodása idején, egy egész szőlőhegyből megfaraghatták volna a gyerek portréját.
Holnapi posztunkban Mádra, Tállyára és Békeresztúrra látogatunk.
