(fotó: index.hu)
Elkövettem azt a hibát, hogy nyárközép idején olvastam el Michel Houllebecq francia író Egy sziget lehetősége című regényét. A végtelenül pesszimista írás okozta letargiából kigyógyulandó, elmentem saját szigeteim egyikére, oda fel, Óbudára.
Az idei fesztivál számokban: 385 ezer látogató hat nap alatt; rekordszámú, 70 ezer vendég a szombati, R.E.M. fémjelezte napon; mintegy százmilliós nyereség adózás és mintegy tíz deka por a végtagokon hazamenetel után. Sorok írója tizedik éve jár ki a háromkerbe, először vidéki gimisként, majd fővárosi egyetemistaként, ma már zsurnalisztaként – de még mindig csak egyszer sikerült ingyenjegyet szereznie a belépéshez. Ez bizonyos fokú lúzerségre vall, de ettől még vidáman pengettem ki mindig az évről évre dráguló belépőjegyek árát. Mert megérte. A Sziget – ahogy azt tavaly megírtam - már nem divat és nem kúlság kérdése, nem a magyar ifjúság fertője: a Sziget ma már intézmény, tízezrek életének része, mint egy délutáni sörözéssel egybekötött esti koncert avagy előadás.
A fesztivál is erről szól, csak mindenből túladagol. Gyakorlott fesztiváljárók ezért meg sem próbálják már körberohanni a kiválasztott 27 programot egy este alatt. Nem éri meg. A tempóból kicsit visszavéve inkább szemlélődjünk kicsit: nézzük az elképesztő embertömeget, a visszafogott és elszabadult fiatalokat, a jó fej és tahó külföldieket, a hagyományos közösségi kukadobolást és a még mindig mocskos vécéket. A permanens telefonálás az „itt vagyok a sátornál – milyen sátor? – mi milyen? – a sátornál? – hol?” jellegű párbeszédekkel sem maradhat ki. Gyakorlott szigetezők viszont a lemondás keresztény erényének gyakorlásával rengeteg energiát, idegbajt és rohanást spórolhatnak meg.
A Sziget mára intézmény lett: nem nosztalgiázni megyünk ki, hiszen minden évben ugyanazt a hangulatot – és gyakran ugyanazokat a fellépőket kapjuk – a fesztiváltól. Velünk együtt nőtt, velünk alakultak ki hagyományai, amikre, ha egyszer rákaptunk, már úgysem fogunk otthon maradni. Pedig már megfogadtuk néhányszor. De azért egy-két napot minden évben kint töltünk, és nézzük, ahogy a hamvas elsőszigetezők összekeverednek az őszülő első szigetezőkkel. Ki tudja, lehet, hogy olyan srácok is buliznak már a fesztiválon, akiket az első, ’93-as összejövetelen hoztak össze egy félreeső sátorban.
Ahogy Uj Péter írta, a Sziget valószerűtlenül normális hely egy abnormális országban. Szesztilalomtól, klubbezárásoktól, kőhajigálásoktól és egyéb extrém tevékenységektől sújtott hazánkban egy élvezhető, örök zsongással (és örök problémákkal) megáldott mikrovilág. Egy sziget lehetősége. Az idei év veterán kedvencét, az R.E.M.-et idézve: a jó élet lehet a legjobb bosszú.
