Tegnap este az Urániában megnéztem A Nap utcai fiúkat. Nagyon kíváncsi voltam rá, mert régi mániám, hogy a pesti srácok történetéből meg lehetne csinálni a magyar Véres vasárnapot - aminek a vetítéséről úgy jött ki az ember, hogy indulna harcolni az angolok ellen. A pesti srácok történetében minden megvan, ami egy jó filmhez kell: hősiesség, eufória, reménytelenség, tragédia.
A Nap utcai fiúknak sajnos ebből nem sokat sikerült visszaadnia. Nincs sodrása, nézőként nem izgultam a főhősökért a szovjet tank felbukkanásakor, még a haláluk sem ütött szíven. Egyszerűen nem volt hiteles, nem volt élő az egész. Beültem, megnéztem, hazamentem. Ezerszer inkább a Szabadság, szerelem: attól is többet vártam, de ott legalább megvolt az érzés.
A nemzeti ünnepeink közül (miután a Rákóczi-szabadságharcnak nincs saját ünnepe) október 23-a áll hozzám a legközelebb, sokkal jobban megérint, mint március 15-e. Az össznépi remény (amit utólag könnyű elintézni annyival: naívak voltak), az önzetlen segítőkészség, a hősies küzdelem és a drámai vég.
A Reakció's (UFi's) Ultimate Guide to 1956-tal kívánok jó ünneplést mindenkinek: